Csak a helyükre kerültek

2001, U17-es Eb-döntő: Spanyolország–Franciaország 1–0. 2002, U19-es Eb-döntő: Spanyolország–Németország 1–0. 2008, Eb-döntő: Spanyolország–Németország 1–0.

Három kontinenstorna, három finálé, három 1–0-s spanyol győzelem – és három Fernando Torres-gól. Hiába megy neki viszonylag gyengén a góllövés a felnőttek között a válogatottban (az 54 mérkőzésen szerzett 17 gól az ő szintjén szerény mérleg, még ha ezzel már kilencedik is a spanyol örökrangsorban), a legfontosabb mérkőzésre öszszeszedte magát. A torna korábbi szakaszaiban nem játszott túl jól, a „hétköznapokon” nála kevesebbre taksált David Villa játéka és utóbb gólkirályi címet érő négy találata kissé háttérbe szorította – mindössze egyszer, Svédország ellen tudott a kapuba találni. Akár egyedül játszott elöl, akár párban a valenciaival, nem találta helyét, és sokkal több szó esett – David Villa mellett természetesen – a középpályásokról, mint róla.

Legalábbis pozitív kicsengéssel, mert bírálatot kapott jócskán. A fentiek ismeretében nem alaptalanul, hiszen klubjában olyan szezont zárt, amely után joggal várhatta tőle mindenki, hogy az Eb-n ő áll majd az 1964 óta trófea nélkül szereplő spanyol sereg élére. Minden tétmérkőzést figyelembe véve 33 gólig jutott a Liverpoolban, a góllövőlistán és az év játékosa szavazáson a második helyen zárt, és többször is munkát adott a statisztikusoknak. Húszmillió font körüli vételára csak klubrekord volt (a Chelsea ma már ötvenmilliót adna érte, a transfermarkt.de oldal „csak” 35 millió euróra becsüli piaci értékét), 24 bajnoki gólja viszont csúcs, külföldi játékosnak nem volt ilyen jó első szezonja a Premier League-ben előtte (Ruud van Nistelrooy 23-ig jutott). Emellett 1946, illetve Jackie Balmer után ő lett az első liverpooli, aki egymást követő két hazai bajnokin is mesterhármast jegyzett, az 1995–1996-os évad (Robbie Fowler) óta ő az első „vörös”, aki húsz gól fölött lőtt a bajnokságban, és a legjobb liverpooli szezonjában is „mindössze” 29 gólig jutó Michael Owen is csak irigykedik a spanyol által elért 33-ra.

Csak éppen a selecciónban 2007. szeptember 12., a Lettország elleni Eb-selejtező és a kontinensbajnokság rajtja között nem szerzett gólt. Nem lehet azt mondani, hogy Luis Aragonés nem számított rá, a tavasszal minden barátságos mérkőzésen ő kezdett, de a kapuhoz vezető utat nem találta, miközben vetélytársa, David Villa, illetve a hátvéd Joan Capdevila is kétszer beköszönt. Mint már említettük, az Eb-n is nehezen lendült bele (pedig a bizalom itt is megvolt: az utolsó, a görögök elleni, tét nélküli csoportmeccset leszámítva mindig kezdett), de a döntő már az ő jutalomjátékát hozta. Már ha ilyen, a taktikai elképzelésektől átszőtt találkozón egy csatár parádézhat.

„Magára hagyatva harcolt elöl, de megküzdött a német védőkkel – mondta róla Jozef

Venglos, az UEFA technikai bizottságának tagja. – Remekül állt a támadások élére, jól mozgott, és a középpályáról kapott támogatásért cserébe ő is besegített a többieknek a munkába.”

A főszereplőt nehéz volt szóra bírni a döntő után, mert becenevéhez (El Nino – A Kölyök) méltón viselkedett. Gyermeki örömmel ünnepelt, aztán sörrel, illetve pezsgővel a kezében, kurjongatva rohangált az interjúzónában,