Kelta királyok

Nem sikerült történelmet írniuk Kobe Bryantéknak, hiába próbált a Lakers az első olyan csapat lenni, amely 1–3-as állásról megnyeri a döntőt. Pedig baljós előjelekkel készültek a lóherések a finálé hatodik összecsapására:

egyfelől nem lehetett tudni, hogy Rajon Rondo boka- és Kendrick Perkins vállsérülése rendbe jön-e – mindketten a kezdő ötös tagjai –, Ray Allent nyilvánvalóan nyomasztotta kisgyermeke súlyos betegsége, és a nem éppen csikócsapatnak számító Celtics játékosai hétfőn csak éjfélkor kerültek ágyba, mert Los Angelesből roppant viszontagságosra sikeredett a hazaút. Délelőtt 11 helyett csak délután négykor szállhatott fel a csapat repülőgépe – a harmadik! Az elsőnek elrepedt az egyik ablaka, a másodiknak pedig már a kifutópályáról kellett visszafordulnia mechanikai problémák miatt.

A TD Banknorth Gardenben rendezett hatodik meccs első percei mintha a vészmadarakat igazolták volna. Kobe Bryant megszállottként kezdett, hat és fél perc alatt betermelt 11 pontot – három triplával fűszerezve –, mégsem sikerült leszakítani a hazaiakat. A Lakers 18–16-nál vezetett utoljára, és attól kezdve már csak a zöld-fehérek voltak a pályán. Az első negyedet 24–20as vezetéssel zárták, a második játékrészben pedig eldöntötték a bajnoki cím sorsát. Ezt a szakaszt 34–15-re nyerte meg a Boston, és az 58–35-ös félidei állás már előrevetítette a végkifejletet. Ami ezután történt, arra a legvérmesebb Celtics-fanatikusok sem számítottak. Percről percre nőtt a különbség – a legnagyobb, 43 pontos differenciát (129–86) 82 másodperccel a lefújás előtt jegyezték fel –, bár a vége „csak” 131–92 lett. Bryant a végén már nem is játszott, Phil Jackson, a vendégek mestere a kilátástalan helyzetet látva nem sokkal a befejezés előtt lecserélte kezdőit.

Eközben a Celtics roppant szimpatikus edzője, Doc Rivers valamennyi játékosát pályára küldte – valamiért a veterán Sam Cassell kivételével, akinek ezúttal a vezérszurkoló nem éppen hálátlan szerepe jutott –, és aki bement a parkettre, az be is talált. A tréner röviddel az örömünnep kezdete előtt azért pórul járt, a majdani MVP, Paul Pierce a nyakába zúdította a gatorade-es vödör teljes tartalmát. Riversnek nyilván ki kell dobnia a ragacsos létől tönkreázott, több ezer dolláros öltönyt, de ennyit megér a bajnoki aranygyűrű…

A Celtics valamennyi sztárja remekelt. Pierce 17 pontot és 10 gólpasszt, Garnett 26 pontot, 14 lepattanót, négy gólpasszt és három labdalopást, Allen szintén 26 pontot – köztük hét triplát – és három labdaszerzést, a hatodik mérkőzés nagy feltámadója, az ifjú irányító, Rondo pedig 21 pontot, nyolc gólpasszt, hét lepattanót és hat labdaszerzést jegyzett.

Az MVP-nek megválasztott Pierce átlaga a döntő hat mecscsén 21.8 pont, 6.3 gólpassz és 4.5 lepattanó volt, de Allen (20.3 pont, kereken öt lepattanó, 2.5 assziszt) és Garnett (18.1 pont, 13 lepattanó, három gólpassz) sem maradt le sokkal.

A 39 pontos különbség a legnagyobb a bajnoki döntők közelmúltbeli történetében, és Pierce-ék bevonulnak a Celtics halhatatlanjai – Bill Russell, John Havlicek, K. C. Jones – közé, akik valamennyien ott voltak a csarnokban. Russell, a 11 aranygyűrűs, deres hajú óriás például Garnett-tel ölelkezett a lefújás után, miközben a kései utód magán kívül ordította bele az éjszakába boldogságát: „Most már nekem is van gyűrűm!”

Soha, egyetlen csapat sem dolgozott meg jobban a bajnoknak járó Larry O’Brien-trófeáért, mint a Celtics. A csapat a maximális 28-ból 26 meccset játszott a playoffban: az Atlanta Hawks és a Cleveland Cavaliers ellen 4–3 volt a végeredmény, a Detroit Pistonst és a Lakerst 4–2-re győzte le, és ez rekord.

Miként a 17 bajnoki cím is.