Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Nagy I., Sipos – Bene, Komora, Albert, Tichy, Fenyvesi dr. A magyar válogatott ebben a felállásban lépett pályára történetének első Eb-döntős mérkőzésén. 1964. június 17-ét írtunk, a helyszín Madrid, „természetesen” a Santiago Bernabéu Stadion, ahol – egyes források szerint – 125 000 őrjöngő spanyol drukker űzte-hajtotta a hazaiakat az elődöntőben. A 36. percben Jesús María Pereda megszerezte a vezetést Spanyolországnak, Bene Ferenc azonban még a vége előtt (85. perc) egyenlített, úgyhogy jöhetett a hosszabbítás. Amelyben úgy tűnt, nem bírnak egymással a felek, hét perccel a ráadás vége előtt Amancio mégis betalált, így a spanyol válogatott jutott a fináléba. Három nappal később, a bronzéremért vívott találkozón vigasztalódott Baróti Lajos legénysége. Csapatunk ezúttal is 120 perces csatára kényszerült, ám nyert (3–1 Dánia ellen); azóta is ez az egyetlen Európa-bajnoki érmünk.
