Az istenek a fejükre estek

A görögöket jó két héttel a buda pesti fellépés után is ki lehet hozni a sodrukból a magyarországi vereség felemlegetésével (2–3) – konstatáljuk a pódiumon ülő trió arcát, illetve gesztusait vizslatva. Igaz, a feltehetően kissé provokatív kérdést nem értjük pontosan, mert a Seekirchenben megejtett sajtóbeszélgetés harmadik percében Mihalisz Capidisz, a görög szövetség sajtófőnöke egy laza tiltó kézmozdulattal „kikapcsolja” a tolmácsot.

Hiába protestálunk a diszkrimináció ellen mi, „külföldiek” azonnal, George Michael (született Jorgosz Kirjakosz Panajotu) földijét nem hatja meg a tiltakozás: könnyed legyintéssel rövidre zárja a vitát. A „Hungary” szót mindamellett csekély görög nyelvismeret birtokában is sikerül elcsípnünk a beszédfolyamból, így utóbb rákérdezhetünk kollégáknál, mi bőszítette fel a Capidisz mellett a kapus Antoniosz Nikopolidisszal és a csapatkapitány Angelosz Baszinasszal teljes hármas tagjait.

Megérzésünk nem csal. A kérdező életerős párhuzamot vélt felfedezni a Puskás Ferenc Stadionban, illetve a Salzburgban nyújtott teljesítmény, ergo a két vereség között, mondván: nehéz eldönteni, Baszinaszék melyik fellépésen muzsikáltak gyengébben. Budapesten az alulmotiváltság, itt az ötlettelenség szúrt szemet.

A találkozónak ez a zárszava. Válasz nem érkezik, nincs botrány, de a székről felpattanó hármas tagjainak vonásait látva arra a következtetésre jutunk: ha maguk között lennének az elkeseredett görögök, minimum szópárbajt vívnának. Minket vélhetően kidobtak volna már a sajtóközpontot rejtő faházikóból, ha sikerül feltennünk második kérdésünket is, csakhogy az első után jelzik: a mikrofont nem örökbe kaptuk. Így maradhatunk, viszont nem tudjuk meg, hogy Eb-címvédőként a budapesti vagy a salzburgi bukást érzik-e kellemetlenebbnek.

Mindamellett a jövőre vonatkozó felvetések sem finomkodóak.

„Az egyetlen támadóval felálló oroszok ellen is kénytelen lesz öt védőt pályára küldeni Otto Rehhagel?” – tudakolja nem kevés pikírtséggel a szomszéd (angolul), mire Baszinasz monológba kezd: „Minden találkozó előtt és után szaporíthatjuk a szót, fecseghetünk taktikáról, hogy így kellene, vagy úgy kellett volna, csak éppen felesleges. A jövőt nem látjuk, a múlton meg nem változtathatunk. A legfontosabb, amire a csapatnak most szüksége van, a nyugalom. És a bizalom. Egyébiránt nincs más választásunk: győzelemre vagyunk ítélve, ezért támadnunk kell az oroszok ellen. De közben ne feledkezzenek meg arról, hogy nem kétezer-négyet írunk. Eltelt négy év a győzelmünk óta. A jelenlegi csapatban tíz Európa-bajnok van, a többiek fiatalok, újak, ez az első nagy tornájuk. Ha egyszer sikeres voltál, az nem jelenti azt, hogy mindig az leszel.”

Ez az a pont, amikor már-már megbocsátjuk a címvédő reménytelen keddi produkcióját, Baszinasznak pedig azt, hogy olyan egykedvűen adja elő mondandóját, mintha egy svéd halpiacon a hazavinni kívánt lazac mennyiségét tudatná a kofával. Jókedvünk egy, a meeting még hat percig tart.

Mivel hiszünk a jellemfejlődésben, eldöntjük: visszajövünk Seekirchenbe.

Már ha lesz kihez.