Vele lesz a magyar zászló

A stegersbachi ötcsillagos, négy nagypályás sporttelep felé kanyargó utat és környékét több rendőr vigyázza, mint ahányan leszállnak a válogatott csapatszállító buszáról. Az osztrák nemzeti csapat burgenlandi „örök” bázisától másfél kilométerre, völgyben, patakparton elnyúló edzőközpontban tizenöt percig vagyunk szívesen látott vendégek, aztán amilyen mosolygósan, olyan határozottan paterolnak ki minket az őrök Josef Hickersberger kompániájának tréningjéről. Futballistával ez idő alatt képtelenség beszélgetni – egy „Hello!” miatt azért nem tépik le a fejünket –, így hát áldjuk a szerencsénket, hogy az osztrák gárda számunkra legérdekesebb tagjával, Garics Györggyel jóval a gyakorlás előtt válthattunk néhány szót.

Odahaza a volt orosz elnök, Vlagyimir Putyin látogatásakor szembesültünk ilyen biztonsági csinnadrattával. Nem nyomasztó, hogy minden lépésükre vigyáznak?

Be vagyunk hálózva rendesen – bólint egyetértően Garics György, a társházigazda 24 éves védője.

Nem zavarja a bezártság?

Szeretem a nyugalmat, nem bolygatnak minket, tényleg semmi sem vonja el a figyelmünket a ránk váró mérkőzésekről. A telefonjainkat naponta csak másfél órára kapcsolhatjuk be – ez is része a házirendnek.

Mit kezd magával a holtidőben? Beszélget, kávézgat, olvas, televíziót néz?

Alszom.

Nem unalmas?

Nápolyban átálltam az olasz életritmusra, lehetetlen egyik napról a másikra váltani, még ha szükséges is lenne. Ahogy Olaszországban, itt is elvétve alszom el hajnali egy előtt. Ami ekkor kiesik, azt napközben pótolom. Mármint az alvást.

Miben más az Európabajnoki felkészülés egy „hétköznapi” válogatott összetartásnál?

Például az időtartamában, hiszen mégiscsak Európa-bajnokságról van szó. Mindenkinek vannak egyéni céljai, amelyek aztán belesimulnak a válogatottéba. Eddig a kerettagságért harcoltunk, most a csapatba kerülésért, aztán pedig azért – immár közösen –, hogy történelmet írjunk. Érthetőbben fogalmazva: a továbbjutásért.

Érzékelnek bármiféle nyomást a közvélemény, a szövetség, a média részéről?

Tisztában vagyunk azzal, mekkora felelősség nehezedik a vállunkra. Úgy érzem, Nápolyban nagyobb rajtam a nyomás. A világ talán legerősebb bajnokságában BL-győztesek ellen futballozni akár hétről hétre – ez sem kisebb kihívás, legfeljebb más jellegű. Nem vagyunk favoritok, tulajdonképpen senki sem vár tőlünk csodát, az ellenfelek biztos három ponttal kalkulálnak, ha az osztrák válogatott szóba kerül. Ez az egyik esélyünk, a másik nyilvánvalóan a hazai pálya, az Ernst Happelben ötvenezerből negyvenezren a mi győzelmünkért szorítanak majd. Egyébként megjósolhatatlan, ki milyen napra ébred. Lehet, hogy nekünk minden sikerül, riválisunknak meg semmi.

Realistának tartja magát?

Abszolút. Ha posztok szerint mérnénk össze az osztrák és a horvát csapatot, talán le sem kellene játszani a meccset, csakhogy a futball ennél lényegesen összetettebb. Az első mérkőzés meghatározza a folytatást. A múlt heti magyar–horvát idején otthon voltam Szombathelyen, a tévében néztem a mérkőzést. Tetszett a tempója, de harmincnegyven százalékot még rá kell tenni, ha közelítőleg meg akarjuk saccolni a vasárnapi összecsapásét vagy bármelyik Európa-bajnoki csatáét.

Biztos helye van a kezdőben?

Ezt pillanatnyilag kevesen mondhatják el magukról. Egyrészt a kapitány még nem hirdetett csapatot, másrészt az edzésen cserélgeti az egymás ellen játszó társaságok tagjait.

Könnyebb kérdés: továbbjut Ausztria a csoportjából?

Talán négy ponttal is tovább lehet jutni...

A szövetség mit vár el? Négy pontot?

Az előző válasz erre a kérdésre is érvényes. Túl az első körön viszont már minden lehetséges. Addigra ismét mindenki számára világos lesz, hogy a pályára lépőket kivétel nélkül anya szülte – egyformának. A világbajnok olasz csapat tagjai ugyanolyan emberek, mint mi, erényeikkel és hibáikkal együtt.

És esetleg magasabban jegyzett klubban játszanak, mint a csapattársai. A torna egyébiránt igazi piac – ön is „továbbadhatja” magát a Napoliból. A Roma és az Udinese vezetőinek figyelmét már magára irányította.

Ha ez így van, annak örülök, megtisztelő az érdeklődésük, erőt ad a munkához. Menet közben azonban ez eszembe sem jut. Az Európa-bajnokságnak nem azzal vág neki az ember, hogy eladja magát. Én legalábbis nem. Mást hoztam otthonról: ha elszálltam, édesapám vagy édesanyám visszahozott a földre. Érzem, hogy több van bennem annál, mint amit a Napoliban és a válogatottban eddig elértem.

Már-már félve kérdezem: van kabalája?

Nápolyban útravalóul két patkót nyomtak a kezembe, biztosan felkerülnek a szekrényemre a stadion öltözőjében.

A cipőjére gondoltam. Úgy tudom, a stoplisa sarkán magyar zászló virít.

A jobbon. A balon pedig az osztrák. A sípcsontvédőknél ugyanez lesz a leosztás, de ez nem is kabala.

Hanem?

Tiszteletadás.