Pezsgős veszprémi tavasz

Az ősszel a 2007-es aranyérmes Pick-Szeged szárnyalt a Bajnokok Ligája csoportkörében, miközben az új edzővel, Mocsai Lajossal dolgozó MKB Veszprém gyakran szenvedett. Igaz, erősebb kvartettet rendelt számára a sors, a BL egyik halálcsoportját, Fazekas Nándor német együttesével, a Gummersbachhal és a szlovén Celjével. Nem is sikerült túlélni, de ma már nem gondolnak roszsz szájízzel az európai kupák kiírására és sorsolására a királynék városában.

A Szeged – simán továbbjutva a legjobb tizenhat közé – a tavasszal szinte reménytelen harcot vívott az elődöntőért a Nagy László-féle katalán Barcelona, a dán Gudme és a Celje ellen. A Veszprémet az ősszel megelőző szlovéneket sikerült maga mögé utasítania, így harmadik helyen végzett a középdöntőben, ezért viszont nem járt vigaszként KEK-szereplés.

Az egy körrel korábban csoportharmadik Veszprém viszont a második számú európai kupasorozatban meg sem állt a végső diadalig, s a fináléban szinte tökéletes játékkal győzte le Buday Dániel német sztáregyüttesét, a Rhein-Ne-ckar Löwent.

Az MKB a tavasszal – az őszi munkára alapozva – folyamatosan fejlődött mentálisan és taktikailag. A védekezése olyan szintre jutott, hogy a ragyogó német gárdának a finálé egyes periódusaiban esélye sem volt a gólszerzésre. Erről persze az újabb aranykorát élő szerb kapus, Dejan Perics is tehetett.

Nagyobb hatékonysággal tudta feltörni a veszprémi falat a PickSzeged a honi kupadöntőben, illetve a bajnoki végjátékban, előbbiben hazai pályán otthon is tartotta a trófeát, míg utóbb – a bajnoki aranyért folyó párbajban – Szegeden kétszer is felülmúltaellenfelét. Veszprémben viszont simán kikapott, ahányszor csak ott járt.

A Veszprém erejét, titkát kutatva szembetűnő, hogy beállósként a román Marian Cozma nemzetközi klasszissá tökéletesedett: úgy kapkodja le a labdákat egy kézzel a levegőből, mint a vízipólós centerek, ehhez az is kell, hogy magasságával kiemelkedik a mezőnyből. Meg az is, hogy többek között az irányító Eklemovics Nikolától varázslatos labdákat kapjon, amelyekkel aztán bevetődik vagy éppen átlövéssel kísérletezik.

Az előző évadhoz képest a szerb Marko Vujin is hatalmasat lépett előre, kilépve az eligazoló Kiril Lazarov, az „etalon” jobbátlövő árnyékából. Szinte robbant az egészséges önbizalomtól, alig várta, hogy labdát kapjon, és változatos repertoárját bevetve hatalmas gólokat lőtt.

Erősödött a Veszprém játéka a jobb szélen is, összehasonlítva a lazarovi időkkel. Iváncsik Tamáshoz és Gulyás Péterhez jóval többször jutott el a labda, náluk pedig jó helyen volt (a válogatottban is biztos helyet követeltek maguknak).

Az együttes bal oldala is jobban muzsikált, mint az előző években, Ilyés Ferenc Veszprémbe költözésének köszönhetően. Pérez Carlosszal felváltva küldte őket csatába Mocsai Lajos, így hatvan percen át életveszélyt jelentettek a kapura, akárcsak a bal szélen Iváncsik Gergő, a lerohanások mestere.

Miközben az első helyért éles csata folyt, a bronzérmet szinte előre oda lehetett volna adni a Dunaferrnek. Ez pedig sem a fél tucat válogatott játékost adó újvárosi klubnak, sem a bajnokságnak, sem a magyar válogatottnak nem volt jó. A gárdának továbbra sincs megfelelő ellenfele a bajnokság középmezőnyében, a Veszprémtől és a Szegedtől eltekintve szinte senkivel sem tud olyan meccset játszani, hogy a szoros végjátékot tanulhatná. Mondhatni, lebeg valahol a két legjobb és a mezőny többi tagja között.

Aligha kérdéses, kiegyensúlyozottabb, erősebb középmezőnyű bajnokságra van szükség, amelyben nem csak a döntő ígér csúcszszínvonalat.