A tokiói olimpia pólódön tőjéről száz drukkerből száznak a Szepesi György által világgá kiáltott óhaj jut az eszébe. „Lőj, Dömötör, lőj…!” – ismételgette a riporter, ám, hogy a riporteri fordulatra, Dömötör Zoltán góljára, az 5:2-es győztes meccsre egyáltalán emlékezhessünk, kellett egy „apróság”. Egy Egerből indult, tegnap 75 esztendős klassziskapus, aki hiába lett válogatott a melbourne-i olimpia előtt, nem lehetett ott a játékokon, mi több, a római olimpián (1960) sem védhetett, sőt a tokiói olimpia előtt újra akadályok tornyosultak elé, s csak az utolsó pillanatban lett utazó.
Tokióban csak az utolsó két meccsen játszott – a társak követelésére. Gyarmati Dezső, Markovits Kálmán, Kárpáti György és a többi klasszis tudta, mit beszél, ugyanis 5:2 után Ambrus Miklós bravúrja akadályozta meg a szovjet csapat szépítését. Ha nincs az a parádés mozdulat, nem nemesedhet legendává Szepesi György fordulata, nem vihette volna haza büszkén Dömötör Zoltán a labdát. Amelyet Ambrus Miklós is joggal őrizhetne, hiszen az akkori nehéz, agyonzsírozva is a vizet magukba szívó labdákkal enyhén szólva sem volt könnyű dolguk a kapusoknak. Ambrus Miklós ötvenszeres válogatottként, ötszörös bajnokként búcsúzott a játéktól. Aranyérmeit az FTC színeiben érdemelte ki, ősfradista, a régi, valódi értékek képviselője azóta is, a klub címerében szereplő három „E” („Erkölcs, Erő, Egyetértés”) nála ars poetica, iránymutatás – kívánjuk, hogy még évtizedekig az legyen, lehessen.
