Miután újabb olimpiai ciklus telt el, remélhetőleg utoljára kell említést tenni egy cikk elején (közepén, végén…) az athéni eseményekről, amelyek az élet árnyékos oldalára száműzték a magyar súlyemelést. A négy évvel ezelőtti doppingvétségek után a tisztítótűz ideje jött el, már „csak” az a kérdés, meddig kell még perzselődniük benne az utódoknak. Egy biztos: az éremszerzésről jó időre le kell(ett) mondani, szerény, az elrugaszkodást elősegítő célokat kell(ett) kitűzni. Ilyen volt az olimpiai kvóták megszerzése (bizony, többes számban!), ám most keserű mosollyal a szájszegletekben örülünk annak az egynek is, amelyet a férfiak kivívtak.
Az összehasonlítás végett: ennél kevesebben csak a magyar súlyemelők olimpiai bemutatkozásakor, az 1960-as játékokon képviselték hazánkat, Rómában öt honfitársunk próbált szerencsét. A különcségéről ismert, a központi munkától idegenkedő Veres Győző mindjárt fel is állhatott a dobogó harmadik fokára. Sajnos még csak jósolnunk sem kell, egyszerűen megállapíthatjuk, hogy minden idők legsikertelenebb olimpiai szereplését könyvelheti majd el Pekingben a sportág. Az eddigi mélypont a barcelonai viadal volt, amelyen az 56 kilós Karczag Tibor hatodik helyezése jelentette a csúcsot, amúgy valamennyi, a részvételünkkel megrendezett nyári játékokon termett legalább egy medália. S hogy mi az öszszefüggés Barcelona és Peking
között? Az, hogy 1992-ben is tisztítótűzből érkeztek a magyarok a verseny helyszínére, hiszen négy évvel korábban Szöulban két emelőnket, Csengeri Kálmánt és Szanyi Andort is kizárták a versenyből. A két olimpia lélektani háttere tehát megegyezik, a különbség mégis óriási: a katalán fővárosban tízen léphettek pódiumra, míg a kínai metropolisban csak egyvalaki próbálhat szerencsét.
De ki lesz az a valaki?
Különleges helyzet, és újra érdemes a pszichológiai háttér sajátosságát kiemelni. Mert míg a kvalifikációs versenyek (a 2006os és 2007-es világbajnokság, valamint az idei kontinensviadal) során versenyzőink egy emberként küzdöttek a nem személyre szóló kvótákért, mára fordult a helyzet. Az egy indulási jogért többen harcolnak. A szövetség a viadalokon nyújtott teljesítmények alapján a nyíregyházi Ádám Róbert (56 kg) és Baranyai János (77 kg), valamint a szegedi Nagy Péter (+105 kg) közül választja ki a szerencsést. Ők hárman május 5-én vonultak edzőtáborba, és két hét tatai munka-egy hét otthoni felkészülés ritmusban hangolnak az olimpiára, pontosabban a döntéshozatalra.
„Jó hangulatban edzenek a srácok – szögezte le Juhász István szövetségi kapitány. – Nincs kidolgozva különleges szempontrendszer a kiválasztásukra, egyszerűen jó formában kell lenniük, és sok függ attól, milyen eséllyel indulnának a saját súlycsoportjukban.
Remélhetőleg június közepén sok mindent megtudunk a riválisok nevezéséről, így addigra kitisztulhat a kép. Merész terveket nem szőhetünk, ha a magyar induló bejut a tíz közé, az maga lenne a mennyország.”
A szakvezető elismeri, nincs lényeges különbség a három pályázó között, így bizonyos mértékig szubjektív döntés születik.
„Egészséges rivalizálás folyik közöttünk, nincs féltékenység, és nem is lesz – mondta magabiztosan Nagy Péter. – Legfeljebb annyi a változás, hogy sokkal kevesebben vagyunk az edzőtáborban, mint az áprilisi Európa-bajnokság előtt, így csendesebben is telnek a napok.
Egyelőre nem élem bele magam a pekingi indulásba, inkább az edzésekre összpontosítok.”
Lábjegyzetként feltüntetendő, hogy szerencsével nőhet a magyar olimpiai létszám. Ehhez azonban az kellene, hogy az Eb-n két-két kvótát szerző albánokról vagy szlovákokról kiderüljön, hogy egy versenyzőjük doppingolt (utólag megelőznénk őket a pontversenyben), vagy az szükséges, hogy valamelyik ország (erre is volt már példa) kvótát adjon vissza. Sajnos a nők nem harcolták ki az indulási jogot, holott Márkus Erzsébet és Krutzler Eszter révén csak ők szereztek érmet a legutóbbi két olimpián.
S akkor tömören az esélyekről.
Miután 2000 óta nem fedhető le minden súlycsoport (a férfiaknál hat, a nőknél négy versenyző indítható országonként, egy kategóriába ketten is nevezhetők), több ország számára nyílik esély a győzelemre. A hölgyeknél mégis meglehetősen egyhangú a kép, hiszen a legutóbbi két világbaj-nokságon öt-öt kínai aranyérem született a hét kategóriában, és a papírformát igazolná, ha a négy kínai induló közül legalább három a dobogó tetejére állna augusztusban. Az ázsiai fölényt érzékelteti, hogy Athénban három kínai és két thaiföldi nyert, egy-egy cím jutott a törököknek és az ukránoknak.
A férfiaknál sokkal színesebb a paletta, évek óta rengeteg ország osztozik a dobogós helyeken. A legutóbbi két olimpián, illetve vb-n legfeljebb duplázni tudott valamelyik nemzet, 2006-ban Santo Domingóban például hét országba került a nyolc súlycsoport aranyérme. Mindenki érdeklődve várja, hogy az iráni Hosszein Reza Zadeh (+105 kg) belép-e a háromszoros olimpiai bajnokok négyes csapatába, és vajon e kvartett tagja, a török Halil Mutlu történelmet ír-e negyedik ötkarikás aranyával. Reza Zadehet régen láttuk, nem indult a tavalyi világbajnokságon és az idei Ázsia-bajnokságon sem, Mutlu pedig kétéves eltiltása után az áprilisi Eb-n tért vissza, ahol kiderült: messze jár régi önmagától. Több mint harminc kilóval elmaradt saját világcsúcsától, és testsúlykülönbséggel kikapott a moldovai Igor Bourtól.
Pekingben azonban minden visszazökkenhet a régi kerékvágásba…
PROGRAM
A 48 kilós nők versenyével kezdődik a súlyemelőprogram augusztus 9-én, és a férfi +105 kilósok viadalával fejeződik be augusztus 19-én. A nőknél hét, a férfiaknál nyolc kategóriában avatnak bajnokot.
