Kinek sok, kinek kevés

Ezennel elérkeztünk az úgynevezett „halálcsoporthoz”, amelynek létrejöttét Raymond Domenech francia szövetségi kapitány fél évvel a sorsolás után sem tudja megemészteni. Főleg azt nem, hogyan kerülhetett egy kvartettbe – két további kellemetlen ellenfél (Hollandia, Románia) társaságában – a 2006-os vb-döntőt vívó Franciaország és Olaszország. Különösképp úgy, hogy már a selejtezőben is megküzdöttek egymással (mellesleg a párharc számukra kedvező mérlegének köszönhették a franciák, hogy a skótok elleni két bukásért nem kellett súlyos árat fizetniük).

Domenech sokat ostorozta a gyengének vélt két házigazdára szabott kiemelési rendszert, szemezgethetnénk a témába vágó nyilatkozataiból, de talán érdekesebb, vajon miért foglalkozik oly sokat az egyik nagy esélyes szakvezetője e külső, amúgy megváltoztathatatlan körülménnyel. Mi félnivalója van a kiváló erőkből álló, nagyszerű támadókat felvonultató és a selejtezők egyik leghatékonyabb, legfegyelmezettebb védőjátékát nyújtó kék különítménynek? Először is ott vannak a történelmi tapasztalatok a sorozatmérkőzések gyilkos tempójáról. Még 1984-ben, az első Európabajnoki győzelem után is arról cikkezett a francia szaksajtó, hogy öt meccs egyhuzamban sok a francia léleknek, még inkább a testnek – a döntőben már-már szenvedtek Platiniék a spanyolok ellen… Mit mondjunk akkor a 2002-es vb-ről vagy a legutóbbi Eb-ről, amikor mindössze három, illetve négy mérkőzésen át tartott a kevéssé élvezhető előadás? Az elitklubokat szolgáló, akkoriban kimerültségre panaszkodó futballisták élete azóta sem lett könynyebb.

Sőt ha a franciákat nézzük, kifejezetten nehezebb lett. Kinek a túl kevés, kinek a túl sok játék miatt. Haladjunk csapatrészenként! A jobbhátvéd Willy Sagnol (Bayern München) többször is megsérült, majd összekülönbözött Ottmar Hitzfeld edzővel, emiatt alig-alig játszott. Taktikai okokból került hasonló helyzetbe Lilian Thuram, akit „luxuscserének” vett meg és akképp is használt a Barcelona. Claude Makelele (Chelsea) a „legpuhább” idényén van túl, miként klubtársa, Florent Malouda is; a harmadik középpályás – rangjánál fogva persze az első –, Patrick Vieira (Inter) sérülés miatt hiányzott igen sokat. A csatársztár Thierry Henry jobbára keresgélte önmagát Barcelonában – gyakorta a kispadon gubbasztva. S hogy mi a baj a sok játékkal? Domenech kénytelen volt elhalasztani a végleges keret kihirdetését, mert a tervezett időpont (május 18.) után nem kevesebb mint 18 potenciális jelöltjének lesz még klubfeladata (BL-döntő, Francia és Olasz Kupa-finálé), vagyis sérülésveszélyes munkája.

David Trezeguet éppenséggel alig-alig maradt ki a Juventusból, az utolsó forduló előtt újra ott toporog az olasz gólkirályt megillető trón előtt, időn túli kötelezettsége sincs – csakhogy a rendszeres válogatottbeli alulteljesítések miatt a kapitány a jelek szerint legfeljebb (és újra) csak tartalékként számol vele. Amiből ő nem nagyon kér. Hogy végül kik alkotják majd a csatárkettőst, pontosabban ki lesz Henry társa, a legnagyobb eséllyel pályázó Nicolas Anelka, a jövőt képviselő Karim Benzema, esetleg Djibril Cissé – egyelőre csak a kapitány tudja.

Következik: Hollandia