Csak a gól hiányzott

„Ha tizenegyest kapunk, én rú gom. Nagy a nyomás, abban sem vagyok biztos, hogy eltalálom a labdát. De a csapattársak és a szurkolók is hajtanak előre. Oda kell állnom a labda mögé. Már tudom, melyik sarokra rúgom.”

Oliver Kahn az utolsó, az 557. bajnokijára azzal a céllal futott ki a pályára, hogy megszerzi első gólját is, amire – tudván, hogy kapus – szinte biztosan csak tizenegyesből van esélye. Az aktív futballtól évtizedek, a Bayern Münchentől 14 év után elköszönő kapusnak ez volt az utolsó olyan nagy kívánsága, amelyet még teljesíteni lehetett. Világbajnokságot már nem tud nyerni (Dél-Afrikáig nem akart kitartani, meg aztán semmi garancia sincs arra, hogy egy-egy ezüst- és bronzérem után a német válogatott és Kahn kollekciója is teljessé válik a kétezres években), miként KEK-et (a sorozat 1999-ben megszűnt) és európai Szuperkupát sem (egyszer csatázott érte a Bayernnel, de a csapat kikapott a Liverpooltól, és talán ezen ment el Kahn Aranylabdája is Michael Owennel szemben). Minden más trófeát megnyert, csak a gól hiányzott neki.

Neki, a csatárok esküdt ellenségének, annak az embernek, aki az elmúlt másfél évtizedben alapvetően befolyásolta a német futballról alkotott képet. Kahnnal kapcsolatban a semlegesség ismeretlen fogalom – lehetett szeretni, gyűlölni,csak egyet nem: tudomást nem venni róla.

Pedig egyszerű kapura rúgásokkal indult az érdemben szombaton véget érő karrier. A futballfamíliából (Rolf papa a hatvanas években a Karlsruhe profija volt, miként a fivér, Alex is kapott szerződést a KSC-től) származó Oliver a Karlsruhe ifjú tehetsége volt, amikor edzőjének, Winfried Schäfernek választania kellett, hogy őt, esetleg a klub legendás kapusának, Rudi Wimmernek a fiát, Stefant ültesse le Alexander Famulla mögé a kispadra.

„Nekiálltam, és a tizenhatosról tízesével rugdostam nekik a labdákat – elevenítette fel a kezdeteket Schäfer. – Kahn az elején megmondta, hogy egyet sem tudok majd berúgni neki. Úgy emlékszem, már az elsőt berúgtam, egyből a pipába, de nem ez volt a fontos, hanem a mentalitása. Amikor a végén, vagy egy óra után elfáradtam, visszaszólt: »Mi az, csak ennyi volt?« Az ilyen jelek döntöttek.”

Kahn lett a cserekapus, majd 1990 novemberében végleg átvette Famulla helyét: a Bochum ellen 1–2-nél beküldte őt a tréner, a csapat pedig 3–2-re nyert úgy, hogy a kapus a végén combbal hárított ziccerben.

„Sohasem bújtam el a nagy feladatok elől – jelentette ki Kahn. – Amint a véleményemmel is mindig kiálltam a nyilvánosság elé. Nem érdekelt, hogy népszerű leszek vagy sem. Nem az volt a célom, hogy húsz éven keresztül kígyó módjára tekeregjek, és mindig megalkudjak. Mindig igyekeztem világosan meghúzni a határokat, volt, hogy rosszul, volt, hogy jól. Az biztos, hogy sok helyzetben fafejűként viselkedtem.”

Előfordult viszont, amikor roppant belátóan. Amikor elveszítette a Jens Lehmann-nal szembeni párharcot a német válogatott egyes mezéért (sokak szerint nem lett volna versenyfutás, ha Kahn nem hibázik hatalmasat a 2002-es vb döntőjében, csak éppen rontott, és az Istenből ember, ha úgy tetszik, a titánból Olli Kahn lett), nem mondta le a hazai vb-részvételt, hanem leült a padra. Sőt az Argentína elleni negyeddöntő tizenegyespárbaja előtt még Lehmannhoz is odaballagott – szerencsét kívánni neki. „Felszabadított a tudat, hogy nem kell mindig a pályán lennem, és nyernem. Olyan erővel éreztem az emberek szimpátiáját, mint korábban soha” – mondta döntéséről a háromszor a világ legjobb kapusának megválasztott Kahn.

Mostantól pedig még inkább fogja. És ezen még az sem változtat, hogy az utolsó álma nem teljesült. Gól helyett csak győzelemmel és Bundesliga-rekorddal lépett le a futballszínpadról.