A pizzafutár

Körülbelül tíz perc lehetett hátra a Magyarország–Szlovénia meccsből, amikor megjelent a pizzafutár. A kamera mutatta, ahogy megérkezik, kezében az olasz tésztával, csak azt nem lehetett pontosan megállapítani, hogy sajt, jófajta kolbász vagy tengeri herkentyű van-e rajta. A pizzafutár kissé csapzottan állt az oldalvonal mellett, s talán csak ő tudta, ki rendelte tőle az árut: a magyar középpályássor, valamelyik unatkozó kapus vagy Várhidi Péter. Utóbbi tűnt a legvalószínűbbnek, mert ahogy mondani szokták, evés közben jön meg az étvágy.

S a magyar kapitány bizony minden meccsen győzni akar, és ha rajta múlik (s persze ha nyáron nem cserélik le őt norvég, német, angol vagy alaszkai szakemberre...), a nemzeti csapattal együtt meg sem áll a 2010-es dél-afrikai világbajnokságig.

Ezért is volt meglepő, sőt megdöbbentő, ahogy a magyar csapat kezdett.

Megannyi védőjátékos, túlbiztosított középpálya, az egy szem csatár. Csoda-e, ha a mieink tíz perccel a vége előtt lőttek először kapura, igaz, a labda csaknem a kehidakustányi strandon landolt. A szurkolók mindenesetre tapssal, svájci sapkájuk feldobálásával köszöntötték a váratlan eseményt. Nem beleszólva a kapitány munkájába, adódik a kérdés: vajon miért kellett ilyen, ne szépítsük, gyáva felfogásban futballozni ezen a meccsen? Szegény szlovénok alighanem a védekezést szerették volna gyakorolni, erre a mieink jól kiszúrtak velük, mert egyszer sem támadtak.

S erre még az sem magyarázat, hogy nem volt Gera Zoltán, Hajnal Tamás, Dzsudzsák Balázs és Halmosi Péter.

Nélkülük is elvárná a mérkőzést végigtülkölő, -ordító vagy a tévé előtt szentségelő magyar drukker, hogy itthon a szerény képességű szlovén válogatott ellen illene egy félidő alatt legalább egyetlen kidolgozott akciót vezetni, ugyancsak egyetlen, a jobb vagy a bal felső sarok felé süvítő lövést megereszteni.

Azt pedig egyenesen kikérheti magának valamennyi honfitársunk, amit Tőzsér Dániel művelt. Ha húsz éve csinálja, akkor Garaba Imre vagy Nagy Antal alighanem fültövön vágja. Hogy csattanjon. Most senki sem szólt, pedig Tőzsér Dániel olyat tett, ami címeres mezben egyenesen bűn: megállt, megsértődött, gesztikulált, nézett maga elé, lassan, megbántottan fordult, aztán kocogott – persze hogy gólt kaptunk belőle.

Talán már a pizzafutárt leste...