A megoldás kézenfekvő volt: az egyik bejáratnál száz, a másiknál ötszáz jegyet árultak. Ez ugye összesen hatszáz, így aztán hatalmas érdeklődés esetén sem tudtak volna többen behatolni a Szőnyi úti stadionba, s a biztonság is garantált volt.
Mi, egyszerű földi halandók nem érjük fel ésszel azt, amit az MLSZ illetékesei, azaz: miért jó lepusztult körülmények között, bántóan kevés néző előtt hangulattalan mérkőzést rendezni csak azért, mert azt Tatabányán csupán világosban lehet lejátszani villanyvilágítás híján? Az, hogy a bányászvárosban olykor háromezren is kimentek egy-egy meccsre az ősszel, szemlátomást senkit sem izgatott, a nézőszám túlburjánzásával terhelt magyar futballban a szurkoló érdeke a legutolsó szempont. A bölcsesség szakmai tekintetben is tetten érhető az egyébként tökéletesen rugalmatlan döntésben. A héten a Ferencváros azért kapott ki edzőmeccsen a Haladástól az edzői értékelés szerint, mert fiatal játékosai lelki görcsöt kaptak a lelátón nyüzsgő hatalmas, talán még az ezres létszámot is elérő tömeg láttán. Tiszta sor: a szövetség szerette volna megkímélni a Tatabánya és a Vasas játékosait a hasonló stressztől, ezzel is elősegítve a felszabadult és színvonalas játék kialakulását.
Az pedig magától értetődő volt, hogy bár a Tatabánya volt a meccs rendezője – többen el is nevezték Szőnyi úti Bányásznak –, a Vasas érezhette magát otthonosan. Nem véletlenül, hiszen Angyalföld szomszédos Zuglóval, a vendégeknek alig kétezer métert kellett utazniuk a találkozó helyszínére, szemben a házigazda hatvan kilométerével. Ennek megfelelően az ötszáz Vasas-hívő nagyobb ricsajt csapott, mint a csak ritkán fellelkesülő tatabányaiak. A roppant körültekintő biztonsági szempontok alapján zajló ültetés eleve megakadályozta, hogy a két tábor ölre mehessen egymással, nem mintha a legkisebb jel is utalhatott volna ilyen szándékra. Különösebb érzelemnyilvánítások nem is kísérték a mérkőzést. A derű ugyanis aligha érzelem, márpedig a pályán ügyködő huszonöt férfi gyakran mosolyt fakasztó módon tette dolgát. Illetve az első félidő derekától csak huszonnégy, mert a tatabányai Juan Pérez kiállítása ugyanolyan vicc volt, mint a találkozó Szőnyi úti rendezése, több játékos passzolási és labdakezelési kísérlete. A partjelző valahogy nem vette észre, hogy az orra előtt fellökték a házigazdák csatárát, utána viszont bőszen jelezte, hogy a magyarul megmukkanni sem tudó mexikói megsértette, ami egyébként a játékvezetői kar tagjainak dicséretes és sokrétű nyelvtudásáról, ám annál hiányosabb szakmai felkészültségéről árulkodik.
S még mondja bárki is, hogy a magyar futball nem szórakoztató!
