Ennél azért több kell!

Aldo Dolcetti eltűnt, majd újból feltűnt.

Az olasz szakember nem mondott végleg búcsút hazánknak, amikor 2006 októberében, majd másfél évnyi kispesti edzősködést követően távozott Magyarországról. Pedig megtehette volna, hogy sohasem tér vissza. Az extravagáns tréner azonban valami megmagyarázhatatlan rajongást érez országunk és a magyar labdarúgás iránt. Meg sem lepődtünk hát, hogy januárban örömmel vállalta az újonc BFC Siófok irányítását. Sőt az is várható volt, hogy idehaza tárt karokkal várják a szurkolók és az ismerősök, akikkel a szakember még első itt-tartózkodásakor kötött életre szóló barátságot.

„Régen beszéltem magyarul, ne haragudjon, ha sokszor megakadok majd” – szabadkozott előre Aldo Dolcetti, akinek még úgy is becsületére válik idegennyelv-ismerete, hogy csaknem másfél esztendeig nem volt rákényszerítve a használatára.

„Rengeteg telefonhívást és SMS-t kaptam – árulta el az olasz tréner. – Sokan, köztük főképp Honvéd-szurkolók gratuláltak a kinevezésemhez. Nem hinném, hogy bárki is megharagudott volna rám, amiért már másik csapatban teszem a dolgom.”

Ha már itt tartunk, jegyezzük meg gyorsan: Aldo Dolcetti annak idején olyan Honvédot irányított, amely köszönő viszonyban sincs a mostanival. Távozása óta azonban sok minden megváltozott a Bozsik-stadionban: új gyep, új lelátó – merész álmok. Olyanok, amelyekből Aldo Dolcettinek fikarcnyi sem juthatott. No de mi lett volna, ha…?

„Ne foglalkozzunk azzal, ami már elmúlt, szeretnék csak a Siófokra koncentrálni” – vette elejét a felesleges merengésnek Aldo Dolcetti.

Másra azonban nagyon is szívesen emlékszik a mester.

„Decemberben találkoztam először a siófoki vezetőkkel. Már első hallásra vonzó volt számomra az elképzelésük. Nem kellett sokáig győzködni, hogy elvállaljam a munkát. Célunkat egyszerűen összefoglalhatom: a Siófoknak bent kell maradnia az első osztályban. Közben persze szeretnék hajtós, bátor együttest kialakítani, amely egyre több szurkolót állít maga mellé. Remélem, ebben a játékosok is partnerek lesznek, egészséges csapatszellem nélkül ugyanis mit sem ér az egész.”

Hogy mennyire tesz jót ennek a szellemnek a három légiós (egy román, egy horvát és egy szerb futballista) igazolása, tavasszal bizonyosan kiderül majd. Tény azonban, hogy a Sándor Károly Akadémiából táplálkozó Balaton-parti együttesre eddig nem különösebben volt jellemző külföldi kontingens alkalmazása.

„Szó se róla, imádok fiatal labdarúgókkal dolgozni – jelezte Aldo Dolcetti, hogy semmi kifogása az ifjú tehetségek ellen. – Kellenek azonban rutinos játékosok is a keretbe, hogy teljesítményünk ne legyen hullámzó a tavasszal. A bentmaradásért folytatott harcban fontos, hogy mindvégig magabiztosak maradjunk.

Azt hiszem, jó úton haladunk. A törökországi edzőtáborozás minden délelőttjén figyelmeztettem az edzésre készülődőket: srácok, elégedett vagyok veletek, de bizonyos, hogy tudtok ennél sokkal jobbak is lenni!

Sőt negyvenegy esztendős fejjel még magamat is azzal erősítem: tudok ennél jobb lenni!”

Aldo Dolcetti újból feltűnt hát – és olyan, mintha el sem ment volna.