Ez sokkal jobb volt.
Az első nap meccsei alapján egyaránt a kezdés tűnt mindenekfelett fontosnak, hiszen Ukrajna ellen a mieink gyakorlatilag az első néhány percben kaptak ki, s Hollandia is korán szerezte meg győztes gólját Horvátország ellen. Roppant egyszerű volt tehát a képlet: ha az első harmad jól alakul, jók vagyunk.
Nos, jobban nem is kezdődhetett volna! Alig pár másodperc pergett le a meccsből, mikor azt lehetett látni, hogy egy magyar fejjel lefelé repül a palánk felé, ami önmagában persze nem örvendetes, az viszont annál inkább, hogy a természetesen befújt kiállítás nem ment végig, mert villámgyorsan felálltunk, s Ondrejcík Rastislav egy megpattanó átlövés révén gólszerző lett!
Ezt aztán azzal jutalmazta az ukrán–holland bírótrió, hogy két emberünket is kizavarta rövid időn belül, azaz öt a három ellen támadhatott a narancsmezes alakulat. Ám a csapatot önbizalommal töltötte el a vezető gól, így simán kibekkeltük a létszámhátrányos időt. Mi több, egyszer-kétszer még meg is indultunk, s habár a majdnem egymást érő két fórunk parlagon maradt, jó volt látni, hogy igenis van spiritusz ebben a brigádban, amely az előző napi tragikus játék után kifejezetten ügyesen akciózgatott néha az egyébként tökéletesen ötlettelen hollandok között.
A folytatás sem volt különb, a mieink támadtak szünet nélkül, csak éppen Phil Groeneveld ugyanolyan jól takart, mint odaát Hetényi Zoltán. A szerencse sem volt velünk, s az a veszély fenyegetett, hogy a temérdek kihagyott helyzet megbosszulja magát. Most azonban nem! Addig mozgatták ugyanis a fiúk a sok kiállítás miatt egyre fáradó ellent, míg Vaszjunyin Artyom passzát Kovács Csaba a vas alá emelte, s a végére már tökéletesen megnyugodhattunk.
