Két oldallal hátrébb arról írunk, hogy az NB II-es Lombard Pápa csapatát erősíti egy ifjú tehetség, Jurik Patrik. Csatár a srác, ami még nem lenne akkora dolog, ha nem tennénk hozzá, másfél esztendeje még kapusként bűvölte el az ellenfeleket. Akik látták játszani, mondják, nagy tehetség: akkor is, ha a gólvonal előtt áll, és akkor is, amikor ő próbálja átpréselni a labdát a gólvonalon.
A sorsa amúgy eldőlni látszott, hiszen az ETO-nál kapusnak erőltették, annak ellenére, hogy a gyerek úgy érezte, neki a csatársorban van a helye. Pápára szerződött, ahol az elmúlt másfél évben negyven gólt szerzett, három korosztályos együttesben szerepeltetik, az U16, U17 és U18-ban, s immár a Lombard nagycsapatának öltözőjében is helye van. Ebben a sztoriban nem az a különleges, hogy kapusból lett csatár (volt már hasonlóra példa: az áldott emlékű Zsiborás Gábor támadóból lett kapus, mestere posztjának; avagy hogy az újabb korból is kiragadjunk egy példát, a válogatott és az Anderlecht alapembere, Juhász Roland Egervári Sándor döntésének köszönhetően érett játékosként lett parádés képességű középhátvéd – csatárból), habár elgondolkodtató, hogy a most divatos kiválasztósdi mennyit ér, ha a kincsnek számító tehetségnek önmagának kell határoznia a sorsáról...
A történet persze ennél jóval egyszerűbben is elemezhető, jelesül: Jurik Patrik példája semmi mást nem bizonyít, mint azt, hogy a magyar gyerekben ott rejlik a futballtudás, és ez még akkor is így lesz, ha a neves, önmagukat remekül menedzselő, az utánpótlás fontosságáról és annak gondjairól papoló szakemberek rendre telesírják a sajtót azzal, hogy ebben a számítógépes világban milyen nehéz nagy tehetséget felfedezni, egyáltalán a srácokat a sportág felé fordítani.
Az a helyzet, hogy – tisztelet a kivételnek – a kóklerek tömegében nincs, aki észrevenné őket. Jurik Patrik esete ezért kivétel (hála mindazoknak, akik nem a bizniszt, hanem a szakmát is szem előtt tartják, amikor dönteni kell egy-egy ifjonc sorsáról), s e helyütt csak sajnálni tudom azokat a gyerekeket, akik amúgy kedvet éreznek a labda rúgásához vagy elkapásához, jelentkezésükkor az ilyen-olyan focisulikba már azzal kell szembesülniük, hogy az őszinte játék helyett tudományos felmérésekkel, hókuszpókuszok alapján skatulyázzák be őket kapusnak, védőnek, középpályásnak, csatárnak. Kétségünk ne legyen, a Jurik Patrikhoz hasonló tehetség van tucatszám, pontosabban lenne, ha akadna arra alkalmas és elhivatott szakember, aki felfedezné, és persze lenne olyan is, aki valóban tudná képezni és nevelni mindegyiküket, hogy ne vesszenek el a magyar futball számára. A fentiek alapján azonban szinte ordít: fenntartás nélkül csak a génekben bízhatunk.