Csodagyerekek

Ami Sutteréket illeti: 1976 és 2001 között Brian, Darryl, Duane, Brent, Rich és Ron, a hat fivér összesen 4994 NHLmérkőzésen lépett jégre az alapszakaszban, s további 603-on a rájátszásban. Elméletileg Staalék is véghezvihetik azt a – ma még egyedülálló – bravúrt, amit a nagy elődök 1983. október 30-án megcselekedtek: egy NHL-meccsen négy Sutter játszott! Duane és Brent a New York Islanders, Ron és Rich a Philadelphia Flyers mezében lépett jégre. Nos, a Staal fiúk „csak” négyen vannak, s a negyedik, a 17 éves Jared ez idő szerint még az Ontario Hockey League-ben tereli a pakkot, de mértékadó vélemények szerint néhány hónapon belül elkel az idei drafton.

Thunder Bay alig százezres város a Felső-tó északi partján, zord éghajlattal, olyan telekkel, hogy olykor mínusz negyven Celsius-fokot mutat a hőmérő. Csoda-e, hogy Henry és Linda Staal természetes jégpályát épített házuk kertjében a négy, égetnivalóan rossz kölyöknek, hogy valamiképpen levezessék fölös energiájukat?

Ez azonban még nem volt elég, a ház alagsorát is be kellett rendezni görhokipályának, mert Eric, Mark, Jordan és Jared – a négy, egyformán hirtelenszőke és majdan egyformán hat láb, négy hüvelyk, azaz 193 centi magasra megnövő lakli – egyszerűen nem bírt az energiáival: amikor odakint olyan pocsék volt az idő, hogy a kutyát sem kergették ki, odalent, a pincében püfölték a pakkot.

Amikor persze nem hokiztak, keményen dolgoztak a családi gazdaságban: kétszáz hektáron gyeptéglákat termesztettek.

Henry, az édesapa – aki a maga ötven évével még bebeszáll játszani a fiai közé, amikor otthon vannak szabadságon – akkor építette a jégpályát, amikor az elsőszülött Eric hároméves volt.

„Nem azért csináltam meg a pályát, hogy NHL-hokisokat neveljek, hanem azért, hogy a fiúk kitombolhassák magukat. Igaz, akkor még nem sejtettem, hogy négyen lesznek...” – mosolyodik el a családfő.

„Mindig is imádtam hokizni – folytatja idősb Staal. – Egymillió dolláros lábaim voltak, de sajnos csak tízcentes kezeim... Rettenetesen gyors voltam, ám meglehetősen ügyetlen. A srácokról azonban hamar kiderült, hogy sokra vihetik. Főleg, hogy az anyjuk kitartását, makacsságát örökölték…”

Elsőnek Eric röppent ki a családi fészekből, nyolc évvel ezelőtt, amikor az Ontario Hockey League-ben szereplő Peterborough Petes játékosa lett. A 2003-as drafton a kettes sorszámmal választotta ki a Carolina Hurricanes, és azóta szinte töretlen a pályafutása: 2006-ban magasba emelhette csapatával a Stanley-kupát, most pedig az All Star-meccs legjobbjának bizonyult. Kétszázhúsz mérkőzést játszott zsinórban, kihagyhatatlan a ’Canes együtteséből, az NHL egyik legeredményesebb, legjobb csatárának számít.

Marcot a Rangers stoppolta le 2005-ben, de a hátvéd csak tavaly nyáron csatlakozott a manhattaniekhez. Addig a helyi Sudbury Wolves sztárja volt, s 2006-ban és 2007-ben oroszlánrészt vállalt a kanadai juniorválogatott világbajnoki diadalában.

Jordan egy évvel Marc után kelt el a sorozáson, a Pittsburgh Penguinhez került, és tizennyolc évesen azonnal meghódította a ligát. 81 mecscsen 29 gólt és 13 gólpasszt jegyzett, ő lett minden idők legfiatalabb hokisa, aki az NHL-ben mesterhármast ütött, plusz a legfiatalabb, aki egy meccsen két gólt ért el emberhátrányban. Mindezt azzal tetézte, hogy ő vezette az idényben az emberhátrányos gólok listáját (héttel) – ilyesmire újoncként más nem volt képes.

És a kicsi? Mármint Jared, a legfiatalabb, még nem egészen tizennyolc éves Staal – aki már most 193 centi magas, és még növésben van.

Nos, ő a „leggonoszabb” a négy fivér közül. Üt, rúg, csíp, harap, ami nem csoda, hiszen odahaza a családi meccseken másképpen nem érvényesülhetett volna, oda sem fért volna a pakkhoz…

„Szerintem ő a négy közül a legtehetségesebb” – szögezi le Henry.

2006 júniusában felbolydult Thunder Bay – a városba érkezett, még ha csak egyetlen napra is, a Stanley-kupa. Miután a Carolina Hurricanes 4–3-ra megnyerte az Edmonton Oilers elleni hétmeccses döntőt, a szokásoknak megfelelően a csapat valamennyi játékosa hazavihette az ezüsttrófeát. Az akkor tizenöt éves Jared kaparintotta meg a serleget, és vele aludt.

„Olyan volt ez számomra, mint egy nászéjszaka. Legalábbis sejtem, hogy hasonló élmény lesz” – mondta a legfiatalabb Staal.

Henry boldog is, meg nem is, hogy ennyire „megszaladt” a fiúknak: „Mindenki az én hátamat paskolja, amikor végigmegyek Thunder Bay főutcáján. Ezzel nincs is semmi baj, dagad a keblem a büszkeségtől. A baj csak az, hogy mivel a srácok elköltöztek itthonról, egyedül kell bíbelődnöm a gyeptéglákkal. Minden jóban van valami rossz…”