Csoportelső lett a magyar kézilabda-válogatott az Európa-bajnokságon, mi pedig áhítattal tapsoltunk többek között Puljezevics Nenadnak és Eklemovics Nikolának. Mert hogy ki a magyar, azt mi mondjuk meg – mondta ki a verdiktet már évekkel ezelőtt egyik kollégánk. Így aztán senkit sem zavart, hogy a válogatott egykoron kubai, mostanság pedig szerb hátszéllel repült-repül az olimpia felé. De a sportolókat mennyire zavarja, hogy nem anyaországuk, hanem egy másik színeiben juthatnak el a legnagyobb seregszemlére? Nekik vajon mi a véleményük a Tompa Mihály által jegyzett „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél” sorokról? Nem olyanokra gondolunk, akik csak Trianon máig megmagyarázhatatlan igazságtalansága miatt Magyarország helyett Nagy-Magyarországon születtek. A kézilabdázó Ilyés Ferenc, Bartók Csaba és Mátéfi Eszter vagy a vízilabdázó Gergely István nemzeti hovatartozását senki sem kérdőjelezheti meg, rájuk tényleg csak a legelvakultabbak (vagy még ők sem) mondhatják, hogy „elveszik a helyet a mi fiaink elől”. Ám mi a helyzet a többiekkel, akik inkább az egyszerűbb boldogulás miatt váltottak országot? Egyáltalán, a mai, modern, az Európai Unió és Schengen által uralt világban számít-e az, hogy ki hol született? Napestig sorolhatnánk, ki kit és hogyan honosított. Néhány napig szolgáltat csak témát, utána már csak az a fontos, ki kinek a sikereiért küzd, hajt. A pályán nem útlevelek, országkódok, hanem sportolók szerepelnek. És az a fontos, ők miként éreznek. Ha úgy érzik, nem csupán testben, de lélekben is ahhoz az országhoz tartoznak, még inkább meg kell őket becsülni. Mert tényleg nem csupán hazát, de szívet is cseréltek, és nem abba a masszába akarnak tartozni, amelyet ma Európának hívnak, hanem egy nemzethez. Főleg annak fényében, hogy közben itthon naponta láthatjuk, magukat magyarnak tartó emberek nem mernek közösséget vállalni Magyarországgal.
Legfrissebb hírek
