Spanyol falat döntöttünk

A tavalyi németországi vb után joggal hihette az ember, hogy a norvégok sem adják alább. Persze tudtuk, hogy ezúttal nem olyan pazar multifunkcionális arénákban játszanak majd a csapatok, mint a 2007-es világbajnokságon, ám a bergeni Haukelndshallennél azért jobbra számítottunk. Az 1969ben épült csarnok új korában sem számíthatott a kontinens elitlétesítményei közé, s azóta csak romlott a helyzet. Fapados lelátók, erősen hiányos infrastruktúra, hogy a tudósítók munkakörülményeivel már ne is untassuk az olvasót. Mindenesetre tény, hogy félve másztam fel az egy nappal az Eb-rajt előtt összetákolt sajtótribünre. Túlzás nélkül állíthatom, hogy kis hazánkban legalább tucatnyi nívósabb sportcsarnok van a bergeninél.

Mindezzel persze nem törődtek a magyar válogatott játékosai, hiszen már a nyitányon nagyon erős ellenfél, a 2005-ös világbajnok Spanyolország várt rájuk. Előbb azonban megnéztük a 2007-es világelsőt, a C-csoport küzdelmei ugyanis a német–fehérorosz meccsel indultak. A stílszerűen aranyszínű mezben pályára lépő vb-aranyérmes eleinte kicsit félvállról vette ellenfelét, ám Heiner Brand csapata a szünet után sebességet váltott, és 34–26-ra nyert. Rossz hír viszont a németeknek, hogy Oleg Velyky a 4. percben térdsérülést szenvedett, és számára vélhetően véget ért a torna.

A magyar–spanyol meccs előtt még egy villámöltözködés várt a mieinkre, a fiúk végül az eredetileg kijelölt zöld szerelés helyett fehérben léptek pályára – reméljük, ez volt a mezsaga utolsó fejezete. Két elrontott akció magyar oldalon, két gyors gól a spanyoloknál, nem ilyen kezdésről álmodtunk. Az azonban már ebben a periódusban látszott, hogy együttesünk nagyon felkészült a csatára (a meccs előtti órákban gyorspostával megérkezett a spanyolok utolsó tesztmeccséről készített felvétel), fegyelmezetten védekezett, s a támadójáték is egyre eredményesebb lett. Előbb az átlövők köszöntek be az ellenfélnek, majd a szélsők is elkapták a fonalat, így 8–7-re már Magyarország vezetett. Két gyors spanyol találat után pedig következett egy olyan periódus, amelyről talán álmodni sem mertünk. Puljezevics Nenad halmozta a bravúrokat, s a mieink felállt fal ellen, illetve lerohanásból is rendre eredményesek voltak. Az első félidő egyetlen emberhátrányos időszakát 2–0-ra nyerték meg, összességében pedig 6–0-s rohanást produkálva vezettek 14–9-re. A spanyol csapat klasszisát mutatja, hogy ettől sem került padlóra, a szünetig kétgólosra csökkentette hátrányát, a folytatásban pedig hamar egyenlített.

S ha az előbb a rivális lelki tartását említettük, ne feledkezzünk meg a magyar fiúkról sem, akik a kritikus szituációban nyújtották a legtöbbet. Puljezevics védései tartást adtak a hátsó alakzatnak, melyben Herbert Gábor oszlopként állta a sarat. Nagy László bátran tüzelt s egyre hatékonyabban, Gál Gyula roppant fontos gólokat szerzett, Iváncsik Tamás és bátyja, Gergő megállíthatatlanul száguldozott, Ilyés Ferenc olyan megoldásokra vállalkozott, mint korábban talán soha, Mocsai Tamás a kispadról felállva is belőtte a hétméterest, míg Eklemovics Nikola és Császár Gábor zseniálisan mozgatta a csapatot.

Nem hittünk a szemünknek, amikor a 49. percben 30–23-ra vezetett Magyarország, s bár a spanyolok indítottak egy fergeteges rohamot, a vége 35–28 lett a javunkra.

A magyarok örömtáncának tapsolt a bergeni publikum, az öltözőben pedig egy nullásgéppel nekiestek a fiúk Klembucz Ferenc hajának. A masszőr ugyanis megígérte a játékosoknak, hogy ha legyőzik a spanyolokat, kopaszra borotválhatják a fejét…