Diktatúra

Nem lenne semmi baj ezzel az újabb időpont-módosítással futballkapitányügyben, ha az elnökségi tagok közül legalább egy az asztalra csapott volna, mondván, elég ebből a ködösítésből. De nem. Senki sem háborodott fel, senki nem kérte ki magának, hogy szórakoznak vele. Béke van. Pedig ez lehetett volna az a pillanat, amikor kiderül, hogy az MLSZ elnöksége határozott emberekből áll, akiknek saját véleményük van, s akik felelősséggel döntenek a magyar futball jövőjét illetően. Kisteleki István újabb „határt” lépett át, számolni is nehéz, hogy hányadikat.

Először is nem akart ő ligaelnök lenni.

Aztán kijelentette, esze ágában sincs MLSZ-elnökként funkcionálni.

Tudjuk, hogy mindkét pozíciót elvállalta, s azóta gyakorlatilag az történik a magyar labdarúgásban, amit ő éppen akar. Ha úgy gondolja, a Fradi kizárásával példát statuáltat, míg más, a csőd szélén táncoló, fizetésképtelen klubokat csupán megfenyeget, hogy aztán minden maradjon a régiben. Nemcsak a bajnokságban úr, hanem a válogatottnál is.

Mondhatná erre bárki: még szép, hiszen ő az elnök, övé a felelősség.
Csakhogy, akkor minek az elnökség?

Szavazógépnek? Bólogató Jánosok gyülekezetének?

Két eset lehetséges: a jelenlegi elnökség tagjait vagy nem érdekli, ki és miért lehet most éppen magyar kapitány, vagy egyszerűen nem mernek szembeszállni az elnökkel.

Egyik variáció rosszabb, mint a másik. Mert normális futballközegben aligha úgy zajlik a kapitányválasztás, hogy valaki egyedül álmodja meg a megoldást. Hogy közvetlen környezetében sem beszél a terveiről, mintha valamiféle atomtitkot őrizne.

Egy arab mondás szerint a ritka látogatás izmosítja a barátságot.

A Magyar Labdarúgó-szövetség elnökségének tagjai felébredhetnének végre: igen is kérniük, sőt követelniük kellene, hogy az elnök gyakrabban találkozzon velük, s nyílt lapokkal játsszon. Mert ez így nagyon komolytalan. S nem csupán az újabb és újabb időpontváltozások miatt.