Ferjo Dunaújváros hőse

Ha a tudósító a második napját tölti Csíkszeredában, rendelkezhet már némi betekintéssel a székelyföldi hoki felettébb szövevényes – finoman fogalmazva is ellentmondásos – viszonyrendszerébe. Az ugye evidencia, hogy a Sportklub és a Hokiklub szurkolói nem esznek egymás tenyeréből. A miértre adandó válasz már kissé bonyolultabb. Kurkó János, a HC jelenlegi mecénása korábban az SC-t támogatta, de két éve megromlott a viszony a pénzember és az 1929-ben alakult ősi szeredai egylet vezérkara között. Kurkó akkor átpártolt az abban az időben már létező, de kizárólag a helybéli lurkókat hokira oktató – tehát utánpótlás-nevelő – egyesülethez, a HC-hez. Jelszava a következő volt: „Megcsináljuk a székely Bilbaót!” Az utalás egyértelmű: a bilbaói futballcsapatban kizárólag baszk születésű labdarúgók szerepelnek, a klub a baszk nemzeti eszme letéteményese. Na, ehhez képest a pénteki elődöntőben a HC soraiban 17 (!) szlovák, jobbára Iglóból villámmal leigazolt hokissal gyűrte le az SC csapatát. Nincs ebben semmi szabályellenes, Kurkó csak addig megy el, ameddig a törvények engedik – de addig elmegy.

Mármost ezt nem bocsátják meg neki és az általa támogatott HC-nek az SC fanatikusai, és ezért tüntettek ellene – olykor a szalonképesség kereteit is átlépve – pénteken a Vákárarénában.

De hát ez is része a hokinak, máshol is létezik feszült viszony egy városban működő klubok között – New York Rangers és Islanders, vagy éppen Újpest és Ferencváros… –, ettől, sőt talán ezzel együtt remek sportág a jégkorong.

Mindenesetre az a szombat délelőtti lovas szánkázás a Csíkszereda környéki erdőkbe, melyet Antal István, az SC elnöke szervezett, alkalmas volt a fáradt gőz kiengedésére. A szikrázó napsütésben is mínusz tíz fokos, csípős levegő, a kristálytengerré fagyott hólepel mind-mind olyan kuriózum, amely a globális felmelegedés által jobban sújtott budapesti látogatónak feledhetetlen élményt jelent.

Az esti hokiprogramot a bronzmeccs nyitotta, amelyet 4–1-re simán megnyert a kevésbé csalódott és motiváltabbnak tűnő Újpest az előző este – drámai körülmények között – elveszített elődöntő után romjaiban heverő Sportklub ellen.

A fináléra újfent megtelt a szeredai jégaréna, és – újabb adalék a kis helybéli hokiabszurdhoz – a szurkolók jelentős része nem a városi HC-t, hanem a 800 kilométerről érkező Acélbikákat biztatta…

S az újvárosiak nem is maradtak adósak a pazar játékkal. Jóllehet a „házigazdák” szerezték meg a vezetést, aztán beindult az újvárosi henger, és – végre – magyar gólokkal. A mezőny „legmagyarabb” csapata, a mindössze négy szlovák légiós mellett a gyakorlatilag teljes hazai juniorválogatottat foglalkoztató Acélbikák az első harmad végéig 3–1-es vezetést szereztek, különösen a játékrész lefújása előtt öt másodperccel szerzett Peter Foltín-találat volt látványos, még akkor is, ha a gólszerző északi határunk túlsó oldaláról érkezett…

Ekkor már tombolt az aréna, amikor pedig a második etap elején szépített a HC, szinte felrobbant a csarnok. Most már – hiába, a vér nem válik vízzé – szinte mindenki a városi csapatot lelkesítette, amely felvidéki légiójával kapujához szögezte a Duna-partiakat. Aztán Peterdi Imre, a vörös mezesek játékmestere kettős emberhátrányban megugrott, de nem tudta értékesíteni a ziccert, mert lerántották. A kétperces kisbüntetés nem tűnt elegendőnek, joggal követelte a publikum a büntetőlövést is

– mindhiába. Jaroslav Ferjo, a vendégek kapusa önkívületi állapotban védte „várát”, és a második játékrész befejezéséig sikerrel, mert 3–2-es vezetéssel fordult a harmadik húsz percre a Dunaújváros. Öngóllal egyenlített a HC, majd a hosszabbításban nem esett gól. A büntetőpárbajban Jaroslav Ferjo mindent védett, újvárosi részről Peterdi Imre begyötörte a korongot, és ezzel kupagyőztes lett az Acélbikák.

A torna legjobb kapusa Ferjo (DAB), legjobb védője Anton Poznik (SC Csíkszereda), legjobb csatára Josef Voskár (ÚTE) lett. ½