Mint a bajnoki fináléban

Hasonló cipőben járnak a legutóbbi aranycsata résztvevői: mindkét gárda túl van már ebben az idényben jó néhány kellemetlen vereségen, azaz várakozáson alul szerepel. A kérdés tehát az volt, melyikük tud javítani eddigi, jócskán változtatásra szoruló mérlegén.

A Szolnok mellett szólt, hogy Pór Péter tanítványai hazai pályán ritkán hibáznak. Mellettük szólt a telt háznyi közönség is, habár az ellenfélnek ezúttal nem kellett tartania a közismerten vérmes hazai B-középtől, mert köztudomású, hogy a szolnoki és a körmendi tábor jó viszonyt ápol a piros–fekete barátság jegyében.

Az Olaj kezdett jobban, talán mert megint tartást adott neki, hogy védekezésének oszlopa, a litván Andrius Jurkunas még sérülten is elvállalta a játékot. A szemmel láthatóan sántító légiós azonban maximum lélektanilag tudott segíteni, így nagyobb szerep hárult a többiekre, és a megnövekedett felelősség – Pór Péter legnagyobb örömére – egyik társát sem nyomta agyon.

Az elsődleges helyettes, Harazin Tamás például nyolc pontjával és tizenegy lepattanójával majdnem dupla dupláig jutott a végére, de négy blokkja is élményszámba ment.

Ami a vendégeket illeti, ők igazán csak a második negyedben villogtak, ám ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kiegyenlítsenek a félidőre. Innentől kezdve aztán sokáig tapadtak a címvédőre, de a záró felvonásban beindult a szurkolók által oly gyakran emlegetett Olaj-szivattyú: a Tiszaligeti Sportcsarnokban rendre motiváltan játszó Vernard Hollins vezérletével faképnél hagyták vetélytársukat a szolnokiak.

Vagyis annak ellenére frissebbek voltak a végjátékban, hogy kevesebb cserével játszottak, és az is érdekes, hogy közben simán elbukták a lepattanóharcot.

A győzelem mégis az övék lett, aminek az okai a jobb dobóteljesítményben és a kevesebb eladott labdában keresendőek.