Az élménygyűjtő

Kokó Chicagóban mindenkit az ujja köré csavart. Hatalmas terepjárót bérelt, a vb általunk hivatalosnak kinevezett pubjában, a Stanley's-ben képtelenség volt kifizetni a cehhet, mert mindig, mindenkit megelőzött, egyik este a Chicago Bulls–Philadelphia 76ers NBAkosármeccsen botlottunk bele, nap közben végigütögette az összes chicagói golfpályát, majd átrepült a karibi szigetre, ahol beszélgetett egy kicsit Oscar De La Hoyával és José Torresszel, hogy aztán az elődöntőket és a döntőket újra velünk tekintse meg a UIC Pavilionban.

Hogyan bírja az őrült tempót? Nemcsak idővel és energiával, hanem pénzzel is? – kérdeztük az ideiglenesen Budapesten állomásozó sportembert.

Az energia nem probléma, mert élvezem ennek az életformának minden morzsáját, az időnek már inkább híján vagyok – mondta Kovács István. – Most, szerdán délben például éppen Prága felé kéne autóznom, mert megígértem a fiaimnak, hogy elviszem őket a Slavia Praha–Arsenal BL-futballmeccsre. A pénz pedig... Nos, ezzel úgy vagyok, hogy mindig annyit költök, amennyi van. Az egyik ember értéktárgyakat gyűjt, a másik élményeket. Én az utóbbi kategóriába tartozom. Igyekszem normális életszínvonalat teremteni a családomnak és magamnak, semmit sem megtagadni magunktól, de ennyi, semmi több.

Magyarországon mindenki szegényebbnek igyekszik láttatni magát annál, mint amilyen valójában – mintha szégyellni kellene a tisztességes jómódot. Nem zavarja, hogy sokan azt mondják: rázza a rongyot?

Csak azért nem fogok ócska Ladával közlekedni, hogy szerénynek tűnjek. Mindig akkora szeletet hasítottam ki az életből, amekkorát megengedhettem magamnak, s amekkoráról úgy éreztem, nekem ekkora jár, ekkoráért megdolgoztam. Már akkor is így gondolkoztam, amikor még nem álltam olyan jól anyagilag. Első New York-i utamon választanom kellett, hogy megvacsorázom, vagy veszek egy jegyet a Rangers hokimecscsére.

Gondolom, kiment a Madison Square Gardenbe...

Nyert. Sportban különben mindenevő vagyok: első a boksz és a futball, de megnézem a hokit, a kosárlabdát, a baseballt, és volt már olyan is, hogy reggeltől estig gyeplabdameccseken szurkoltam.

Nyilván szurkolt a magyaroknak is a UIC Pavilionban...

Szurkoltam bizony. Hogy nem szereztünk érmet, azt egyrészt a példátlanul rossz sorsolásnak tulajdonítom. Nem kell elkeseredni, Szellő Imrén kívül, aki Chicagóban olimpiai kvótát szerzett, a pescarai és athéni selejtezőkön még három-négy srácnak megvan erre az esélye. Bedák Pál korai kiesése ellenére változatlanul ott van a világ négy legjobb papírsúlyúja között, Káté Gyula egyike a tíz legerősebb kisváltósúlyúnak, s a nehézsúlyú Darmos József vagy az 54 kilós Oltványi Dávid is olimpikon lehet. A probléma inkább az, hogy a mai menők nem érik el az öt-tíz évvel ezelőtti legjobb magyarok, Erdei Zsolt, Balzsay Károly és – már elnézést... – a magam szintjét. Rossz irányba indulunk el, ha a kvótákat kezdjük el fetisizálni. Nem szabadna lemondani az éremszerzésről. Én annak idején azt sem tudtam, mikor szereztem meg a kvótát, annyira természetes volt.

Tudjuk, hogy ön a WBO európai alelnöke, de azt talán nem mindenki tudja, hogyan lett az...

Amikor 2002. április huszadikán, Gdanskban életem utolsó mérkőzését vívtam, a meccs után odajött hozzám Paco Valcárcel, a WBO Puerto Ricó-i elnöke, és megkérdezte, nem volna-e kedvem elmenni Panamába, a WBO soron következő kongresszusára. Azt is elárulta, hosszú távon supervisori, azaz ellenőri feladatot szán nekem. Akkor még csak egy-két szót tudtam angolul, de kapásból rávágtam: Yes! Hát, így kezdődött...

És a golf?

Nekem már hat éve, Panamában szemet szúrt, hogy az egész WBO golfozik. Tavaly Gödön vettem először a kezembe golfütőt, s az idei Sztárok gáláján már én nyertem meg a leghosszabb ütésért járó különdíjat, 218 méterre ütöttem el a kis fehér labdát. Még a nyáron, Erdei Zsolt budapesti világbajnoki gáláján fogadtam a mérkőzést vezető Joe Cortezzel, hogy novemberben, a San Juan-i WBO-kongresszuson legyőzöm.

És?!

Legyőztem. Majdnem akkora élmény volt, mint a találkozás Joe Torresszel. Tudja, ő az, akit Papp Laci bácsi megvert a melbourne-i olimpia döntőjében. Az öreg elmondta, amatőrként az volt az egyetlen veresége, és soha senkitől nem kapott akkora pofonokat, mint tőle.

Igaz, hogy jövőre Budapesten lesz a WBO-kongresszus?

Igaz. Mivel a rendezés nem hivatalos feltétele az, hogy legyenek jó golfpályák a közelben, már nyáron, Madár meccse előtt elvittem Valcárceléket golfozni. Le voltak nyűgözve, de azért San Juanban valahogyan le kellett győznünk a többi pályázó várost, Las Vegast, Buenos Airest, Rio de Janeirót és Miamit.

Nem gyenge mezőny.

Nem, elmondtam a kortesbeszédemet, a végén Rio és Budapest maradt, s következett a tapsszavazás.

Micsoda?

A hangerő döntött. Rio neve hallatán udvarias tapsikolás volt a reakció, Budapestet dübörgő „standing ovation” köszöntötte. Jövő szeptemberben, esetleg október elején lesz a kongresszus, s már ígéretem van az Universumtól, hogy éppen akkor rendeznek Budapesten egy gálát. Ha Madár is úgy akarja, az lehet a búcsúmeccse, Balzsay Karcsinak pedig az első világbajnoki címmérkőzése, esetleg Bedák Pali bemutatkozása a profik között.

Van még valami a tarsolyában?

Van, szeretném, ha a decemberi országos felnőtt amatőrbajnokság pénzdíjas lenne, a győztesek kapnának száz-százezer forintot. Felvetettem a keddi elnökségi ülésen, kedvező volt a fogadtatás. Lehetetlen állapot, hogy a magyar amatőrök egyetlen kitörési pontja a profiszerződés reménye. Talán előtte is kereshetnének egy kis pénzt...

Azért önnek is a profi karrier hozta meg a jólétet.

Én már a szorítóban is a civil életre készültem.