A reform reformja
Joseph Blatter le sem tagad hatná, hogy igazi üzletember. A Nemzetközi Labdarúgószövetség (FIFA) elnöke 2000ben – két évvel „megkoronázása” után – még lelkesen támogatta a világbajnoki színhelyek kijelölésének reformját, az újonnan bevezetett rotációs rendszert, amely Európa, Afrika, Ázsia, Észak-Amerika, Dél-Amerika, Óceánia között igazságosan, a vetésforgónak megfelelően osztotta el a torna rendezési jogát.
A rendszer tökéletlenségei (Ausztrália és Európa is huszonnégy évente lehetett volna házigazda) ellenére minden szépnek és jónak tűnt, a 2010es seregszemle lebonyolításáért – Líbia és Tunézia közös kandidálásának elutasítása után is – három afrikai állam versengett, Joseph Blattert pedig a harmadik világban is mindenki a keblére ölelte mint az esélyegyenlőség ügyének harcos képviselőjét.
Szó, mi szó, a svájci sportvezetőnek nem is jött rosszul a népszerűség, hiszen korrupciógyanús ügyei után a 2002-es elnökválasztáson a kameruni Issa Hayatou személyében markáns ellenfelet kapott, és bizony minden szavazat jól jött a karmesteri pálca megtartásához.
Ki gondolta volna akkor, hogy a problémák a világbajnokságok őskontinensén (1930-ban Uruguayban volt az első torna) jelentkeznek majd. A legutóbb 1950-ben rendező Brazília mellett Argentína és Kolumbia érdeklődött a 2014es rendezés iránt, de utóbbiak a gazdasági gondok miatt viszszaléptek. Idén áprilisra tehát Pelé szülőhazája egyedül maradt, és kedden hivatalosan is megkapta a FIFA végrehajtó bizottságától a hét év múlva esedékes grandiózus eseményt. A vezető államférfiak, köztük a pályázatot Zürichben személyesen képviselő köztársasági elnök, Luiz Inácio Lula da Silva pedig kezdhetik vakarni a fejüket, hiszen a brazil gazdasági helyzet sem rózsás, és még ők sem tudják, a földrész legnépesebb állama miként tudja megrendezni a világbajnokságot...
Naná, hogy ezeket a gondokat a folyamatosan mosolygó és diplomatikusan nyilatkozgató Joseph Blatter is látta (látja), és azt követően, hogy május végén újabb négy évre megerősítették pozíciójában, el is kezdte pedzegetni, hogy változásra van szükség, a vetésforgó nem működik. Hiszen a ravasz svájci jól tudja, hogy a kandidálók közötti versengés igazi médiaesemény (gondoljunk csak a 2012-es olimpiáért harcba szálló London és Párizs „ütközetére”), és az egyetlen jelentkezőnek odaítélt tornák komolysága megkérdőjelezhető. Nem beszélve arról, hogy a FIFA presztízse is erőteljesen csökken, ha évekig csak a rendezési problémákról cikkezik a nemzetközi sajtó (igaz, ezt hét éven át már le kell nyelnie Joseph Blatternek, hiszen Dél-Afrikában sem mennek zökkenőmentesen a dolgok, Brazíliával pedig minden bizonnyal még több gondja lesz a FIFA-nak).
Tény, az elnöknek nem volt nehéz dolga a reform reformjával, hiszen az európai lobbi is ezért a döntésért küzdött, elvégre a rotációs rendszerben a nemzetközi futball motorjának számító kontinens több mint két évtizedenként rendezhetett volna világbajnokságot. Az észak-amerikaiak viszont átkozzák a döntést, 2018-ban minden bizonnyal ők – nagy valószínűséggel az Egyesült Államok, amely 1994-ben is házigazda volt – jöttek volna a sorban, így viszont az új rendszer legnagyobb kedvezményezettje Anglia lehet. A szigetországiak nagy reménnyel pályáznak az eseményre, persze nem lesz könnyű dolguk, hiszen kemény ellenfelek várnak rájuk (lásd keretes írásunkat).
Náluk is nehezebb feladat elé néznek a FIFA döntéshozói, amikor mondjuk Anglia és Ausztrália között kell választaniuk: az előbbiek arra hivatkoznak, hogy korábbi aranyérmesként 1966 óta nem rendeztek vb-t, utóbbi pedig azzal érvel, hogy sohasem volt házigazda.
Azaz Joseph Blatterék ott tartanak, ahol 2000 előtt, mégis nagyot léptek előre.
