Hazatért az aranyért

Hátravan még a méltó lezárás. A 34. évében járó Gulyás Róbert úgy döntött, hazatér, mert miután profiként bejárta a fél kontinenst, azzal a csapattal is szeretne nyerni valamit, amely a legközelebb áll a szívéhez. Mondjuk bajnokságot. Hiszen hiába nőtt össze a neve itthon az Atomerőműével, a gárda mindhárom aranyából kimaradt, mivel 2002-ben, 2005-ben és 2006-ban is külföldi klub alkalmazásában állt.

Persze nem minden a kosárlabda.

„A legfontosabb mindenképp a család, nyolc év hosszú idő egyedül – beszélt véglegesnek szánt visszatérésének okairól a 213 centis center. – Másrészt fontos szempont, hogy mindenképpen bajnoki címet szerezzek az ASE játékosaként. Pakson nőttem fel, itt játszottam kilenc évig, mindenképpen nyerni akarok egy aranyat azzal egyesülettel, amely sokat adott nekem. Ez még hiányzik a karrieremből.”

Az amúgy dombóvári születésű kosaras jó passzban van a bajnoki címek szempontjából, ugyanis az idén az ukrán Azovmas Mariupollal, tavaly pedig a török Ülker Istanbullal szerzett ilyen trófeát. Viszont előtte sokáig semmi, csak egy csomó ezüst, a francia pontvadászattól kezdve a már nem is létező Saporta-kupán keresztül az Európa-kupáig, de még itthonról is van egy második helye – az 1991-es Magyar Kupában. Ha már Magyarország, érdekes lehet, miként vélekedik Gulyás a hazai viszonyokról. Most, hogy újra bekerült az itthoni vérkeringésbe, még kíváncsibbak lettünk, vajon milyennek ítéli meg az élvonal színvonalát, mondjuk az eddig lejátszott felkészülési tornák alapján. Hiszen ha valakinek, hát neki igazán van viszonyítási alapja! Sőt egy kis esélylatolgatásra is megkértük, de ő ügyesen kitért előle, ugyanakkor kiderült: vetett már néhány pillantást a riválisokra.

„Elég kiegyensúlyozott bajnokság lesz, bár az edzőmérkőzések nem nagyon mutatták meg, melyik csapat mennyire erős, mert sok helyen még tart a külföldiek kiválasztása – adott rögtönzött helyzetértékelést az Atomerőmű SE tizennyolcasa. – Ami tetszett: nagyon sok magyar fiatalt láttam, az viszont nem, hogy jobbára mindenhol az idegenlégiósok játszanak. De hát ez külföldön is így van.”

És hogy mi változott ahhoz képest, amikor majdnem egy évtizede légióséletre adta a fejét?

„A legnagyobb különbség, hogy szinte senkit sem ismerek – állapította meg a Franciaországot, Görögországot, Oroszországot, Spanyolországot, Törökországot és Ukrajnát is hosszabb ideig otthonának tudó vándor. – A Göcsej-kupa, amelyen nemrég részt vettünk, az elmúlt húsz-harminc évben nem nagyon változott, az viszont igen, hogy az edzők felkészültek, és a vezetők is megpróbálnak minél jobb körülményeket teremteni a csapatoknak. Kinek mennyire sikerül...”

De Gulyás az élet majd minden területén fejlődést lát itthon. Pakson is, ahol szerinte nagyon jó szellemű csapat jött össze. Mint mondja, egyelőre túlzás lenne azt állítani, hogy kész a gárda, még össze kell szokniuk a csapattagoknak, ám állítja, nagyon jó alapozáson vannak túl. Az első számú center egyúttal emlékeztetett egy régi aranyszabályra: nem októberben kell bajnokságot nyerni, hanem majd májusban.

Június hetedikén mindenesetre nagy lépést tett az ASE afelé, hogy negyedszer is első legyen az aranyéremért folytatott versenyfutásban – akkor írta alá ugyanis kétéves szerződését Gulyás. Aztán ki tudja, talán tovább is marad a paksi közönség nagy kedvence.

Hiszen hazatért.