Minden kezdet nehéz

„Megmondtam a fiúknak, Pierre Dagenais NHL-kaliberű hokis, jó lesz figyelni rá. Húsz éve ismerem, ő is Québec tartományból való, s még ma is a Montreal Canadiensben játszana, csak éppen viselkedésbeli problémák miatt távoznia kellett. Sajnos bármennyire is figyeltünk rá, azért csak bevágott három gólt…” – kesergett David Gosselin, az Alba Volán nemzetközi szinten legnevesebb alkalmazottja percekkel a HC Innsbruck elleni osztrák bajnoki mérkőzés lefújása után. A roppant barátságos, mindig készséggel nyilatkozó csatár – fájdalom, ennél több pozitívat eddigi teljesítménye alapján a legnagyobb jóakarattal sem tudunk írni róla… – ugyan nem részletezte, vajon a „viselkedési problémák” jelzős szerkezet mit takar (rendszerint a túlzott alkohol-, illetve kábítószer-fogyasztást körülíró eufémizmus a tengerentúli zsargonban), ám hogy Dagenais – és mellette a szlovén Tomaz Razingar, a finn Marko Mäkinen, az amerikai Craig Darby, a kanadai Seamus Kotyk, Jean-Philippe Paré és Mario Larocque – briliáns hokis, az vitathatatlan. A 194 centis, 97 kilós óriás – mármint Dagenais – szerényen ötven gólt ígért az Erste Bank Eishockey Liga 36 fordulós alapszakaszára, s ebből hármat már teljesített, de a három akár hat is lehetett volna, ha jobban használja ki a helyzeteket a montreali mesterlövész. A derék tiroliak azonban egy osztrák fiatalember, a frissen igazolt Harald Ofner két góljának és gólpasszának talán még jobban örültek, hiszen mégiscsak honfitársával tud leginkább azonosulni a szurkoló. A vendégeknél túl sok örömre nem volt ok. Jan Jasko, a csapat vezetőedzője még a lefújás után cáfolta azt a felvetésemet, hogy megszeppenten játszott volna a Volán, ám Gosselin egyetértett velem. „Kétségtelenül megfogta a csapatot az osztrák liga légköre, főleg a védekezésben játszottunk naivan, de semmi kétségem sincs afelől, hogy lesz ez még sokkal jobb is. Reményeim szerint már vasárnap, a Salzburg ellen.” Idősb Ocskay Gábor csapatfőnökről sem lehetett megmintázni a felhőtlen boldog ember szobrát. „Nem ilyen kezdetre számítottam. Sajnos megilletődöttnek tűnt a csapat, s különösképpen az emberhátrányos védekezésünk volt csapnivaló. Öt gólt kaptunk létszámhátrányos helyzetben, és általában is az a baj, hogy összesen tizenkilenc percet, tehát majdnem egy teljes harmadot voltunk kénytelenek egy- vagy kétemberes mínuszban hokizni. És nem azért, mert pikkeltek volna ránk az osztrák játékvezetők…” Bizony, a sok kiállításnak roppant prózai oka van. „Rendre lemaradtunk az öszszecsapásokról, s ilyenkor már csak gáncsolás vagy bottal akasztás marad a repertoárban a szabályos, test test elleni ütközés helyett. S jön az elkerülhetetlen kiállítás. Az más kérdés, hogy a sorsunkat megpecsételő végleges fegyelmit éppen egyik legrutinosabb hokisunk, a szlovák ligában pallérozódó Michal Dostál szedte össze…” – folytatta a fehérvári hokipápa, aki azért hozzátette: „Vagyok annyira rutinos, hogy egy harminchat meccses sorozat első összecsapása után ne kongassam meg a vészharangot. Idő kell ahhoz, hogy alkalmazkodjunk, de nem kell félni, sikerülni fog…”