Indiántánc nélkül

Vajon érez-e most bármiféle elégtételt Várhidi Péter szövetségi kapitány? Mert furcsa érzés lehetett úgy végigsétálni a mérkőzést követő sajtótájékoztatón az újságírók és érdeklődők között, hogy a vállát veregették és a kezét szorongatták. A gratulálók között alighanem volt olyan ember is, aki két hónappal ezelőtt még lemondásra szólította fel őt. Június 6-án Norvégiában kapott ki Eb-selejtezőn 4–0-ra a magyar válogatott, és ez, valamint a februárban Cipruson elszenvedett 2–1-es vereség már sok volt.

Rengeteg támadás és kritika érte a szakembert, de szerda este kilencven perc alatt minden megváltozott. Elsősorban a közhangulat (régen láttunk ennyi boldog magyar drukkert), s persze a kapitány megítélése is. Alighanem ő is csodálkozott, amikor a sajtótájékoztató végén megtapsolták.

„Büszke vagyok a csapatra, valóban felejthetetlen győzelmet arattunk – mondta Várhidi Péter. – De most is azt hangsúlyozom, kezeljük helyén ezt a győzelmet, ugyanúgy, mint a korábbi fájó vereségeket. Ennek a csapatnak idő kell. Én mindig csak türelmet kértem, s váltig állítottam, van jövője a magyar futballnak, mert rengeteg tehetséges gyerekünk van. Akik ebben kételkedtek, most a saját szemükkel láthatták. Megérdemelt a sikerünk, mert a kilencven perc alatt többet tettünk a győzelemért, mint az ellenfelünk. A mérkőzés előtt titokban a döntetlenben reménykedtem, ám ennél sokkal többet kaptam a csapattól, s állítom, hogy az olaszok nem vették félvállról a budapesti vendégjátékot. A mérkőzést követően odamentem Roberto Donadonihoz, és ő sportszerűen gratulált. Többen kérdezték, miért voltam olyan visszafogott a lefújás pillanatában, s erre csak azt tudom mondani: nem lett volna etikus, ha indiántáncot lejtek a pályán.”

A kapitány hangsúlyozta, a magyar csapat erejét, lelkesedését és önbizalmát jelzi, hogy az olasz gól után sem omlott össze, hanem még erőteljesebben rohamozott, és sorra alakította ki a gólhelyzeteket Gianluigi Buffon kapuja előtt. A sajtótájékoztató vége felé valaki megkérdezte Várhidi Pétertől, érez-e most bármiféle elégtételt, hiszen korábban rengeteg kritikát kapott: „Tudom, hogy ez a munka ezzel jár, nekem el kell viselnem a bírálatokat. Nem érzek elégtételt, sokkal inkább az jár a fejemben, hogy talán egyre többen állnak mellénk és hisznek nekünk – azaz hisznek bennünk.”