Az édesapa éppenséggel úgy választott munkahelyet magának, hogy elkísérhesse edzésre; hogy a hétvégén a meccseken ott könyököljön az edzőpálya korlátja mögött; hogy együtt örüljön vele, ha győzött a csapat, s ő gólt szerzett; avagy vigasztalja akkor, ha elsiratta a vereséget. Mondhatnánk, persze hogy van erre példa millió, hiszen minden szülő azért hoz áldozatokat, hogy a gyereke megtalálja a boldogságát. Csakhogy Dzsudzsák Balázs esete immár abban különbözik a milliótól, hogy a rivaldában éli az életét, azaz, ha a véleményét kérik, akkor egyben az érzelmeit is a világ elé tárja – márpedig ez azért különleges, mert ebben az egyre jobban elbutuló világban, ahol a karrierista szemléletmód, a közhelyes gondolkodás mindennél előrébb való, nem biztos, hogy célba találnak az őszintébb szavak.
Ha a jelenkori valóság oldaláról nézzük, akkor minden bizonnyal mosolyogni való, sőt idegesítő Dzsudzsák Balázs őszintébb kitárulkozása, az, hogy köszönetet mond a szüleinek, főleg ha tudjuk, hogy a sporttal, ezen belül a futballal foglalkozó szűkebb környezet sem vevő az érzelgősségre. Ma az a trend, hogy a profi játékos a labdarúgás hétköznapibb oldalán álljon: a nyilatkozatában dicsőítse az izomszaggatóan sok futást, menedzselje a góljait, avagy az osztályzatban mért dicsőség apropóján az elismerések hatásfokát. Azonban ha Dzsudzsák Balázs történetét, az ő sikerét vesszük alapul, rádöbbenhetünk, nem másról van szó, mint arról, ő is emberből van, a szíve, a lelke a helyén van, amellett, hogy persze tud futni, lőni, cselezni. Ezért is lehet ő a legjobb. Büszkék lehetnek rá szülei és azon kevesek is, akik még értékelik az őszinte szavakat...
Legfrissebb hírek
