Mit veszíthetünk?

A magyar bajnokság évről évre gyengébb, mert aki egy egyeneset belerúg a labdába, azt máris eladják külföldre.

Naná.

Egyébként ez a gondolat nem tőlem, hanem Sándor Tamástól származik, a Debrecen csapatkapitánya kesergett így néhány hete lapunk hasábjain, és tulajdonképpen minden szava igaz, csak éppen külön-külön, mondattá összerakva már egész másként hangzanak.

Még az is kihámozható lenne belőle, hogy például Németh Krisztiánt és Simon Andrást nem kellett volna elengedni a Liverpoolhoz. Mindketten ragyogó tehetségek, velük nyilván színesebb lenne a magyar bajnokság, gondolnunk kellene a hazai szurkolókra is, hiszen ők így kénytelenek beérni az itthon maradt selejttel, akik nem csak a Liverpoolnak, de még, mondjuk, az Eisenstadtnak sem kellenek.

Ebben van is valami, csupán az a kérdés, mire mennénk, hova jutnánk ezzel.

Azt mondtam: naná, hogy eladnak mindenkit, akit csak lehet. A menedzserek, a klubok jól járnak, hiszen pénzhez jutnak, a játékos szintén megtalálja az anyagi számításait, ráadásul olyan közegbe kerül, amelyben fejlődhet, és amely profi módon táplálja a futball iránti alázatát.

De fordítsuk meg: mi tudná itthon tartani ezeket a tehetséges fiatalokat? A pénz? Nevetséges. A futballban tetten érhető és azt körülvevő közeg? Ugyan! A szakmai érdek? Vicc.

Nincs semmi hivatkozási alapja a magyar labdarúgásnak arra, hogy egy szóval is marasztalja azt, aki egy egyeneset képes belerúgni a labdába. Ha megtenné, legfeljebb annyit érne el, hogy mondjuk a két MTK-s fiatal a pályafutása végén tíz magyar bajnoki címmel büszkélkedhetne, ami viszont, valljuk be őszintén, nem elkápráztató karrier.

Bizony, el kell engedni őket, még akkor is, ha esetleg – feltéve, de nem megengedve – nem ők lesznek a Liverpool jövendő ászai. A magyar futball manapság nem tud annyi esélyt adni, hogy vonzó lehessen, ugyanakkor esélyt kap azzal, hogy ezek a fiatalok más közegben, más körülmények között fejlődve, például a válogatottba hazatérve mégis csak fényezhetnek valamennyit labdarúgásunk mattá kopott tekintélyén.

Legyünk őszinték: mit veszíthetünk?