Tisztesség és látszata

Látszik, hogy a fair playt az angolok találták ki. Nem beszélnek róla – talán nem is igen díjazzák, hiszen a magától értetődő nem biztos, hogy jutalmat érdemel –, hanem tudják, mit jelent, és alkalmazzák is.

A Premiershipben például az utolsó fordulók mérkőzéseit mindenki ugyanabban az időpontban játssza. Nem azon elmélkednek az angolok, hogy a mobiltelefonok korában a távolság már nem akadálya az információk villámgyors áramlásának, inkább tartják magukat ahhoz az elvhez, hogy a sport komolyságáról nem is beszélhetünk sportszerűség nélkül.

Mi valahogy nem vagyunk képesek ennyire komolyan venni magunkat.

A hét végén a Győr vetélytársai már pénteken tudták, milyen eredménnyel előzhetik meg a zöld-fehéreket, szombat kora este a kiesés ellen harcoló többi csapat annak tudatában léphetett pályára, hogy a Tatabánya az utolsó percben szerzett góllal délután nyerni tudott – és így lesz ez a hátralévő két fordulóban is. A Vasas–Pécs mérkőzés szünetében, a vendégek vezetésénél már így is többen azt fejtegették, hogy a házigazda nem is akar nyerni, ami persze badarság volt, ám a politikából is tudjuk: nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.

Így viszont ez nagyon nehéz. Mi több, szinte megoldhatatlan.

Minden ősszel születnek meglepő eredmények, azt mindenki a futball szeszélyének könyveli el, de a hajrá – az más. Itt már minden hibának, minden pontnak óriási a jelentősége, elúszhat a bentmaradás, a nemzetközi kupaszereplés, és egy becsületesen elért bravúrt azonnal belenghet a megegyezés gyanújának az árnyéka.
Az, hogy a hajrában is legyen meccs pénteken, szombaton, olykor vasárnap vagy hétfőn is, a televíziós közvetítések miatt üzleti kérdés, a tisztesség és látszatának a megóvása pedig morális szempont.

Egy morálisan erős közegben nem is lehet kérdés, hogy melyik a fontosabb.