Gólzáporos szenvedés

Ha sokakat nem is hozott lázba a mérkőzés, a fehérvári Fehér Zsolt számára nagy nap volt április 29-e: fél évvel azután, hogy autóbalesetben a lábát törte, visszatérhetett a pályára. Az utóbbi hetekben bizonyára öszszeszedte magát annyira, hogy végigbírjon kilencven percet, de sérülések, eltiltások, továbbá négy labdarúgó máig érthetetlen száműzetése miatt mindjárt a kezdőcsapatban kapott helyet a jobbhátvéd. Igaz, a harmadik percben nem ő volt a jobb, hanem a balösszekötő helyén kilépő Hrepka Ádám: az MTK támadója hamarjában vezetéshez juttathatta volna a kék-fehéreket, csakhogy Sebők Zsolt megakadályozta, hogy a vendégek középkezdését hazai kövesse. Jó darabig aztán nem történt semmi, a lelátón kényelmeskedők a pirított napraforgó ízét élvezhették, a futballt nem. Jellemző, hogy az első székesfehérvári helyzetet az jelentette, amikor Mladen Lambulics rosszul adta haza a labdát a végül tornászokat megszégyenítő spárgával mentő Végh Zoltánnak…

Megannyi baki vehette volna el a szurkolók kedvét a meccsre járástól, a két együttes egymás hibáiból élt. A négy gól ne tévesszen meg senkit, ha nincs az itt is, ott is gyenge védelem, aligha lett volna ennyi munkája az eredményjelző kezelőjének. Így azonban negyvenöt percnyi „játék” után úgy tele volt a tábla, mint a stadion felé vezető Szöglet presszó a mérkőzés előtt fél órával – a villanyújságra felkerülő nevek közül Juszuf Dajicsé, illetve Németh Krisztiáné érdemel külön említést. A hazaiak bosnyák csatára egy góllal és egy tizenegyes kiharcolásával, a fővárosiaké pedig egy szép találattal, valamint egy szerencsés assziszttal gondoskodott arról, hogy a szerény átlag fölé emelkedjen a teljesítménye.

Reméltük, ha már a játékosok vízcsap közelében járnak a szünetben, az edzők alapos fejmosásban részesítik őket, ám csalatkoznunk kellett (bár a fegyelmezés aligha maradt el): a fordulást követően éppúgy kabaréba illő jeleneteknek lehettünk szemtanúi, mint azt megelőzően. Az első félidőben történtek is mondatják velünk: korántsem meglepő, ugyanakkor mulatságos hibákkal múlták alul egymást a résztvevők, tíz perc leforgása alatt így eshetett újabb három gól. Kiderült, kár volt piroskék, illetve tiszta fehér szereléssel megkülönböztetni a két gárdát, három egymást követő passz tudniillik a legritkább esetben ment jó helyre (nem véletlen, hogy a nyolc gól ellenére kettes a mérkőzés osztályzata). Hogy ne csak kritizáljunk: Vayer Gábor beállítása a házigazda hasznára vált, ám gólpassza és kiharcolt büntetője is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a játékrész hőse legyen, ugyanis ez a – képzeletbeli – titulus a második tizenegyesét is értékesítő, valamint az ötödik fehérvári találat előtt Nagy Dánielt mesterien kiszolgáló Julinhónak jár. A kis brazilnak olyannyira megnőtt az önbizalma, hogy a nála másfél fejjel magasabb Kriston Attilával is szembeszállt, a komikus kakaskodás egy-egy sárga lappal zárult le. A meccs pedig jogos Fehérvár-sikerrel. A három pontot azzal érdemelte ki a tavasszal első hazai győzelmét elérő vendéglátó, hogy kevesebbet hibázott a bajnoki címről alighanem végérvényesen lemondó vetélytársánál (ha a DVSC győz Újpesten, az MTK pedig nem nyer Kispesten, a Loki már a hét végén bajnok lehet).

A krónikához tartozik, hogy a hosszabbításban adódott még egy hazai lehetőség, így jó esély volt rá, hogy 6–3-ra végződjön a találkozó. Szerencsére ezt az eredményt nem sikerült megcsúfolni…