„Kérgesedtem”

Sehol egy ránc?

Az elmúlt hetet otthon töltöttem Keszthelyen, családi körben, én is úgy érzem, jót tett a pihenés – adott rövid, ám ésszerű magyarázatot kisimult vonásaira Gellei Imre.

Csak azt ne mondja, hogy megkönnyebbült.

Holott ezzel akartam folytatni. Amikor kiderült, hogy a Ferencvárost a másodosztályba száműzték, egy ideig masszíroztuk a szívtájékunkat, aztán munkához láttunk, hiszen azt talán még az ellenfeleink is elismerik: ennek a klubnak az élvonalban a helye. Huszonegy fordulón át az élen tartottuk a csapatot, de eljött az a pillanat, amikor elfogyott az erőnk. S ha ezt valaki érzi, nincs mese, át kell adnia a helyét.

Az ön esetében ennél azért többről volt szó…

Nézze, másfél évig irányítottam a Fradit, negyvenhat tétmeccsből huszonhatot megnyertünk, tizennégyszer végeztünk döntetlenre, és csupán hatszor kaptunk ki. Amikor kétezer-öt novemberében az Üllői útra szerződtem, veszélyben volt az együttes NB Ies tagsága, mire véget ért a bajnokság, felkapaszkodtunk a hatodik helyre. Az FTC múltjához képest ez természetesen szerény produkciónak számított, mégis sikerként lehetett értékelni. Az új szezont ennek megfelelően reménykedve, kellő daccal vártuk, mígnem kitudódott, hogy egy osztállyal lejjebb soroltak minket. Akár padlóra is kerülhettünk volna, csakhogy a szurkolók szeretete olyannyira feldobta a csapatot, hogy azt hittük, az majd minden nehézségen átlendít bennünket. És most következik a „de”: az állandó pénztelenség és az ebből fakadó válságmenedzselés mellett szinte lehetetlen volt megfelelni a céloknak. Az állandó harcban minden héten meg kellett újulnunk, és egy idő után erre már nem mindenki volt képes. Ön sem?

Amíg tudtam, segítettem a Ferencvárost.

Alig fújták le a Kecskemét elleni találkozót, felajánlotta lemondását, amit a vezérkar azonnal elfogadott. Nem furcsállta, hogy nem marasztalták?

Állítólag már korábban keresték az utódját.

Állítólag… Hogy van-e alapja ennek, arról inkább a vezetőket kérdezze. Én legfeljebb annyit mondhatok ez ügyben, hogy távozásom után feltűnően sok köszönetet kaptam ismerősöktől és ismeretlenektől, még olyanok is kedvesen üzentek, akik riválisai a Fradinak.

Az elöljárók is hálásak voltak?

Miután lemondtam, méltattak az öltözőben. Nyilván megingott bennem a bizalmuk, megjegyzem, ez kölcsönös volt. Nagyon sajnálom, hogy nem állt módjukban teljesíteni a kéréseimet, például azt, hogy a télen tartsák együtt a csapatot. Remélem, Zoran Kuntics számára olyan helyzetet teremtenek, amelyben tud alkotni.

Változott az elmúlt másfél évben?

– Kérgesedtem. Keményebb lettem, bizonyára megedzett ez az időszak. Ezért is örülök, hogy megéreztem azt a pillanatot, amikor lépnem kellett. Kollégáimmal, ifjabb Albert Flóriánnal és Simon Balla Istvánnal szerettük volna végigcsinálni ezt a bajnokságot, ám az élet úgy hozta, hogy ma már szurkolóként segítjük a csapatot.

Hétfőn legnagyobb vetélytársát, a Nyíregyházát fogadja a gárda. Kilátogat az Üllői útra? Nem, mert Keszthelyen vagy Balatonalmádiban leszek a családdal, de a televízióban mindenképp megnézem a mérkőzést, és szívből szorítok a Ferencvárosnak.

Nem ment el a kedve a futballtól?

Hogy kérdezhet ilyet olyasvalakitől, aki harminc éve edzősködik?! Éppoly megszállott és eltökélt vagyok, mint a kezdetekkor, bár időnként már eltöprengek rajta, milyen jó lenne olyan helyre kerülni, ahol a saját elképzeléseim szerint dolgozhatnék, ahol a keretet azok a játékosok alkotnák, akiket az én kérésemre igazoltak, és nem kellene ajándékba osztogatni a mezeket. De aztán nehogy panaszkodós emberként mutasson be a cikkben, mert nem vagyok az. Sőt, mindenben a jót keresem.

Ez esetben árulja el, mi jó van abban, hogy a Zalaegerszeget, a Vasast, a Siófokot, majd a Fradit is a tizenkettedik helyen vette át?

Egyszerű: mind a négy csapattal sikerült feljebb lépnünk.

Na, ha ezt elolvassa a mostani tizenkettedik helyezett edzője…

Ugyan már, tőlem nem kell félnie senkinek, nem vagyok az a típus, aki felajánlkozik. Vallom ugyanis, hogy aki a mi szakmánkban önként jelentkezik egy állásra, az vesztes.

Mint a magyar–horvát Eb-pályázat… Mit szólt hozzá?

Azt, hogy mi többet gondoltunk magunkról, mint Európa gondolt rólunk. Azután, hogy egyetlen stadionunk sem felel meg a nemzetközi követelményeknek, mit vártunk? A döntés előtti összefogást ellenben jó volt tapasztalni, és megújulásra kizárólag akkor van remény, ha most nem kezdődik el a széthúzás. Szükség van továbbá az állam és a magánszféra együttműködésére, az agárdi, a felcsúti vagy az épülő kispesti akadémián kívül újabb és újabb intézményeket kellene megnyitni, a jól működő projekteket pedig nem szabad megtorpedózni úgy, mint tették azt a Bozsik-programmal. Vegyük végre tudomásul, erkölcs, erő és egyetértés nélkül nem megy.

Valahonnan ismerős ez a három szó.

A közelmúltban magam is sokat hallottam…