Ó, szumó…

Az még csak hagyján, hogy az el lenfelet manapság szigorúan tilos hátsó fertályon billenteni, sokkal aggasztóbb – legalábbis a japánok szerint –, hogy a dodzsóba, vagyis a 4.55 méter átmérőjű ringbe egymás után lépnek be a külföldi versenyzők. További ráncokat csal a homlokokra, hogy egyre több jel utal rá: hiába feszül mindössze egy ágyékkötő a súlyos egyéniségeken, immár a szumóban sem ismeretlen fogalom a bunda.

E helyütt megint csak a korabeli feljegyzésekre hagyatkozhatunk: a külvilág 1854-ben szerzett tudomást arról, mi folyik a felkelő nap országában. Perry admirális hajói már-már elhagyták a sziget kikötőit, amikor üzenet érkezett: várjanak, még nem kapták meg a japán kormány búcsúajándékait. Nem sokkal később megérkeztek: több mint 50 kilogrammot nyomó rizseszsákok százai. Amikor a házigazdák azzal szembesültek, hogy az amerikai matrózoknak nagy terhet jelent a pakolás, előkerítettek huszonöt, jó húsban és erőben lévő férfit, akik seperc felhajigálták a cuccot a fedélzetre. Mielőtt felhúzták volna a horgonyt, a látogatók még egy meghívásnak tettek eleget: megtekintették a markos legények párviadalát. Utóbb derült ki, rikisiket, azaz szumóbirkózókat láttak – az addig megvetett nyugatiak közül elsőként.

Harminc esztendőre rá egy amerikai fiatalember már odáig merészkedett, hogy felvételét kérte a versenyzők közé, az illetékesek akkor még kapásból nemmel feleltek a kérésére. Évtizedek múltán, a II. világháborút követően viszont már megnyíltak a kapuk: „úttörőként” egy, az Egyesült Államokban született japán, majd egy koreai kapott rajtengedélyt. A nemzetközi helyzet azóta fokozódott: a legfrissebb statisztika arról árulkodik, hogy összesen hat osztályban 59 „légiós” szerepel. Az élvonalba hét mongol, egy dél-koreai, valamint két orosz, továbbá egy-egy bolgár, grúz és észt küzdötte fel magát. Hírlik, a Csaguria Merab Levanként anyakönyvezett, ma már Kokkaj művésznéven futó grúz már az egyik tbiliszi óvodában azt hajtogatta, hogy egyszer nagy szumós lesz…

A viccet félretéve: Japánban sokan ferde szemmel nézik, hogy honfitársaiknak „holmi” kelet-európai műszumósokkal kell megbirkózniuk, de a mongolokért sincsenek oda. Különösen Aszasorjut szapulják mostanság, hogy joggal vagy ok nélkül, nem tudni. Egy biztos: a szülővárosát, Ulánbátort 1997-ben elhagyó, két évvel később már az egyik neves szumóistállóban alkalmazott Dolgorsuren Dagvadorjt manapság több támadás éri a ringen kívül, mint azon belül. Ami tény: a legyőzhetetlennek tűnő jokozuna (nagy bajnok) már húsz tornagyőzelmet számlál. Ami feltételezés: diadalmenetét annak köszönheti, hogy megvesztegette vetélytársait.

A jaocso, vagyis a pénzért megvásárolt siker fogalma nem ismeretlen a távoli Keleten, állítólag már a kilencvenes években felvetődött, hogy az összecsapásokat felvezető rituálék során a csatatérre szórt sóval hiába száműzik a gonosz szellemet, az csak visszatér. Másként: már akkor adták és vették a mecscseket. Mindezt két neves versenyző tárta a nyilvánosság elé – megdöbbentő mondataik után nem sokkal mindketten váratlanul elhaláloztak…

„Aszasorju már azt megelőzően fizetett a győzelmekért, hogy jokozuna lett” – idézzünk most egy minapi nyilatkozatot az egyik japán magazinból. Aki tette – az egészségét féltve – a neve elhallgatását kérte, annyit tudni róla, hogy aktív, a tűz közelében lévő birkózó. Mi tagadás, alaposan kiborította a bilit, a végére eljutott odáig, hogy az élvonal 70 százaléka így vagy úgy érintett a jaocsóban, mindössze tucatnyi a becsületes rikisik száma. Mivel a „tiszta tizenkettőt” név szerint említette, aki végigböngészi az első osztályú szumósok listáját, kikövetkeztetheti, ki ad(hat) vagy kap(hat) pénzt azért, hogy nyerjen vagy veszítsen.

Jelen állás szerint a legnagyobb vesztes maga a sportág.

Noha a Japán Szumószövetség vezérkara azon melegében nyomozást indított, s lezártával elégedetten nyugtázta, hogy a cikk hemzseg a valótlan állításoktól, a közvélemény kétkedve fogadta az vizsgálat eredményét.

A japánok számára szent sportág válságba került tehát, a fanatikusok elsősorban a külföldieket hibáztatják mindezért. Afelől ugyanakkor kétségünk se legyen, hogy a népszerűsége a régi: a következő, május 13-án induló és 27én befejeződő viadalon naponta dugig telik majd a fővárosi Kokugikan.

Hogy az esti ütközetekre általában be(rizs)pálinkázó publikumnak bizonyára nem a 21. tornagyőzelmére törő Aszasorju lesz a kedvence, arra fogadni mernénk – de arra már nem, hogy hány ember számára pénzkérdés a tokiói rendezvény…