„Tudni kell, hol a határ”

Egyet ugyan már alud hatott a történtekre, de kérdés: egyáltalán le tudta-e hunyni a szemét?

Mivel a buszunk hajnali fél ötkor indult a frankfurti repülőtérre, talán ha két órát sikerült pihennem – felelte a hazafelé tartó út végéhez közeledve a szakember. – Meccsek után amúgy is nehezen alszom el, hiszen ilyenkor visszapörgetem magamban az eseményeket, és bár az a típus vagyok, aki azon gondolkodik, hogyan léphetünk előre, most inkább azon töprengtem, hol és mit rontottunk el.

Érdekelne, hogy mire jutott.

Először is arra, hogy én is hibáztam. És nem csupán ezen a mérkőzésen… Utólag azt mondom, nem lett volna szabad egy új szerkezettel éppen a Bundesliga egyik képviselője ellen próbálkozni, még akkor sem, ha a minimális változtatás minden részletét átrágtuk a csapattal, és nem érkezett olyan visszajelzés, hogy kockázatos lenne ebbe belevágni. Persze ezt nem mentségként akarom felhozni, butaság volna erre fogni a gyatra produkciónkat. Különben is: ha egy gárda hat gólt kap negyvenöt perc alatt, arra nincs magyarázat. Legalábbis én nem szeretnék kibúvókat keresni, remélem a labdarúgók sem.

A szünetben megrepedtek az öltöző falai, úgy üvöltött a futballistákkal? Fel sem emeltem a hangom. Szoktam kiabálni, nem tagadom, de ez most nem az a szituáció volt. Nem hiszem, hogy ordibálással sokra mentem volna.

Akkor mire kérte szépen a játékosokat?

Arra, hogy a második félidőben igyekezzenek emberi tartásból jelesre vizsgázni. Megjegyzem, a folytatásban pályára lépő együttesre nem is lehetett különösebb panasz.

– Csalódott egyesekben? Igen. Igaz, már voltak arra utaló jelek, hogy egy-két labdarúgóban talán túlságosan is bízom. Ez természetesen megint az én hibám – már ha ez hiba. Úgy vélem, egy edzőnek le kell tennie a voksát bizonyos emberek mellett, és kisebb-nagyobb formahanyatlás esetén is illik kitartania mellettük. Ugyanakkor azt is tudni kell, hol a határ. Márpedig most elérkeztünk a határhoz. A következő napokban át kell gondolnom, milyen lépéseket érdemes tenni.

Tehát lesznek következményei a csúfos vereségnek.

Szerintem lesznek. De bővebben erre a jövő hét elején érdemes visszatérni, még nekem is gondolkodnom kell ezen.

A lefújást követően a klub első embere, Nagy Ferenc az öltözőbe sietett.

Ugye, nem baráti látogatást tett?

Az elnök úr ritkán szokott benézni hozzánk a meccs után, amióta én vagyok az edző, ez volt a második alkalom. Persze nem gratulálni jött, ám hogy mi hangzott el, az nem publikus.

Ha összefüggéseket keresnénk a szavai és a várható következmények között, rossz úton járnánk?

Nem kell összefüggéseket keresni. A döntés elsősorban az én kezemben van.

Nagy a baj Egerszegen? Bízom benne, hogy nem. Ez ugyanaz az együttes, amely sokáig vezette a tabellát. Jelen pillanatban a harmadik helyen állunk, a Magyar Kupában versenyben vagyunk, a szezonból hátralevő időszakban remélhetőleg bizonyítjuk, hogy az eddigi szereplésünk nem a véletlen műve. Ami engem illet, nem fogom engedni, hogy a felépített munkát egy-két felelőtlen ember a hozzáállásával tönkretegye!

Egy barátságos meccs után nem szokás ilyesmit kérdezni, de: nem fordult meg a fejében, hogy lemondjon?

Eszembe sem jutott.

Holott – állítólag – egyeseket boldoggá tenne a távozásával.

Nem vagyok vak , nem vagyok süket , látom , mi történik körülöttem, hallom, milyen információk terjengnek a városban, ám ezek kicsit sem zavarnak, és amíg élvezem a vezetőség bizalmát, nem is foglalkozom velük.

A Mainz elleni vereség másnapján mégis repült Simon Antal…

Persze, csak nem Zalaegerszegről, hanem Zalaegerszegre.