Így aztán Ukrajna után megint első válogatott meccspartnerei lettünk egy új államnak, de amíg akkor, tizenöt esztendeje semmilyen meglepetést nem jelentett a 3–1-es győzelmünk Ungváron, addig most a vereségünk volt hasonlóan reális eredmény. És amíg akkor olyan karakteres, remek futballisták rúgták a góljainkat, mint Kiprich József és Sallói István, addig most az ember nem azért nem érzi a magáénak a magyar válogatottat, mert nem eléggé hazafi, hanem azért nem, mert egyszerűen – még a szakíró számára is – ismeretlen emberek sora futballozik Sárosi György, Lóránt Gyula, Tichy Lajos, Bálint László vagy éppen Telek András mezében. Ez persze önmagában nem baj, ha magunkra erőltetjük azt az elvet, hogy ez a csapat bizony nem a mának, nem is a holnapnak, hanem a holnaputánnak akar bizonyítani.
De miért is?
Most úgy tűnik, pusztán azért, hogy egyelőre ne legyen számon kérhető az eredmény. Mert ha elfogadjuk azt a gondolatmenetet, hogy ez a csapat már a 2012-es, hazai rendezésű Eb-re készül, akkor logikus a válasz: majd akkor készüljön arra, ha eldőlt, hogy mi rendezzük az Európa-bajnokságot. Mert ha – ne adj' Isten – nem mi rendezzük, akkor ugyanennyi erővel a 2014-es vb-re is elkezdhetünk készülni, teljesen értelmetlenül. Ha megvártuk volna a cardiffi UEFA-döntést, talán megspórolhattunk volna egy arcpirító vereséget Montenegró csapatától, amely csak annyiban különbözik Málta válogatottjától, hogy kevésbé összeszokott, ugyanis ez volt az első meccse...
A magyartól pedig annyiban, hogy mentális ereje, közönsége és sikerélménye is inkább van már, mint a miénknek...
(Szöllősi György)
Legfrissebb hírek
