„Kásás Tamás nyolcvan százalékban otthonról hozta magával a vízilabdát. Talán édesapja játékintelligenciájának köszönhetően, neki meg sem kellett tanulnia a pólót, már hatnyolc hónapos korában annyit tudhatott a játékról, mint más huszonhét évesen. Emlékszem, amikor a válogatottnál dolgoztam Horkai György mellett, még fiatalnak éreztem magam, és beugrottam lőni. Előbb Kósz Zolinak, majd Kásának. Bizony mondom, neki kevesebb gólt lőttem. Ha kapusnak ment volna, akkor akként lenne az első kettőben a világon. Egyszerű a szerepe a világbajnokságon: a többiek csinálják meg a melót, ő pedig nyerje meg a meccset. Ilyen játékosuk a szerbeknek sincs. Kása szerintem jót tett azzal, hogy visszaadta a csapatkapitányi tisztséget az idősebb Benedek Tibinek, az ő szavaival élve: visszaállította a rendet. Ez nem is olyan nagy dolog. Én is voltam vagy fél évig cséká, de nem éreztem magam kevesebbnek, amikor már nem én voltam. Normális emberi gesztus Kásáé.”
