A bizalom ára

Kudarcélmény…

Ráadásul rövid időn belül a harmadik. Két éve nem jutott ki a tunéziai világbajnokságra a magyar csapat, majd tavaly a svájci Európa-bajnokságon mindössze a tizenharmadik hely jutott nekünk.

Nincs ezen mit szépíteni, ha az eredményeket nézzük, egyértelmű a visszaesés – különösen az athéni olimpián szerzett negyedik hely tükrében. Ilyenkor szoktak kapitányt váltani. Nemcsak kézilabdában, hanem futballban (ott csak igazán!), tollaslabdában, a gyaloglóknál...

Ilyenkor jönnek az érvek, hogy: édes öregem, nem megy ez neked, közös megegyezéssel bontsunk szerződést!

Úgy tűnik, a férfikézilabda sajátos közeg Magyarországon. Itt a 2001. decemberében kinevezett Skaliczki László kivívta a sportág szeretetét, s ami ennél is fontosabb, bizalmát.

Amikor Németországból hazatérve megírta beszámolóját, miközben ötször, százszor visszapergette magában Díaz Ivo meztépését, Puljezevics Nenad bravúrjait, vagy épp Eduard Koksarov sokkoló találatát, talán maga sem hitte volna, hogy mindenki marasztalja majd. Pedig az MKSZ elnöksége kedden egyhangúlag elfogadta a szövetségi kapitányi beszámolót, és megerősítette őt a pekingi olimpiáig.

A döntéshozók alighanem pontosan tudták, hogy hiába erős a magyar bajnokság, leginkább az idegenlégiósok viszik a prímet, hogy a vb-döntőbe jutó lengyelek szinte valamennyi játékosa a Bundesligában szerepel, s a mi csapatunkból nagyon hiányzott Pérez Carlos, Laluska Balázs és Buday Dániel.

S persze tisztában voltak még valamivel: Skaliczki László igenis eljuthat a pekingi olimpiáig a magyar válogatottal.

A bizalom olykor csodákra képes.