„BL-győztesként sem kivételeznek itt velem”

A mezőnyjátékosok közül nála volt a legjobb helyen a labda, az irányító-szervező középpályás szerepkörében Premiership-színvonalú teljesítményt nyújtott a második vonal középmezőnyébe tartozó két csapat gól nélküli találkozóján.

Meglehet, különösebb protekció nélkül is szóba állna az újságíróval, ám Fülöp Márton, a Fekete Macskák kapusa ennél a hadműveletnél is kiváló ajánlólevél. Az ötvenezres sunderlandi stadion halljában ő fordul oda hozzánk, még ösztökél is, ne legyünk szégyellősek. Go ahead! – mondja, miközben fülcimpáiban megcsillan a két, mogyoró nagyságú briliáns. Mérték után szabott fekete egyenöltönyében olyan, mintha a Vogue-ból ugrott volna elő – mellesleg Marci is ugyanilyen zakót és nadrágot visel, piros-fehér klubnyakkendővel. Érdekes módon a fekete baseballsapka sem áll neki roszszul, holott az ember azt hihetné, öltönyhöz nem passzol az ilyesfajta fejfedő.

– Dwight, milyen érzés annak az embernek a keze alatt futballozni, aki egyidős önnel, s aki három évig a klubtársa volt a Manchester Unitedben, akivel 1999-ben BL-t, bajnokságot és FA-kupát nyertek?
– Szokatlan. Négy év után kerültünk ismét egy csapathoz, s természetesen nekem Roy Keane mindig is játékosnak marad meg. Nyilvánvalóan más a kapcsolatunk, mint ha húsz év körüli fiatal srác lennék, mint mondjuk Márton, de azért BL-győztesként sem kivételeznek itt velem.

– Lássuk csak! Márton említette, hogy Roy Keane hihetetlenül kényes a késésekre, mivel húszéves profi pályafutása alatt – így mondja – minden egyes edzésre pontosan érkezett. Ön késett már el Sunderlandben?
– Kétszer… Meg is kaptam a magamét, legyen nyugodt, persze azért négyszemközt, nem a többiek előtt…

– Tavaly augusztusban érkezett a Sydney FC-től kétszázezer fontért. Összehasonlítva azzal az akkoriban brit rekordnak számító tizenkétmillió-hatszázezer fonttal, amennyit az MU adott önért az Aston Villának nyolc évvel korábban, egészen más világ…
– Mint ahogy a The Championship is egészen más, mint a Premier League. De higygye el, nem olcsó közhely, hogy a második vonalban is legalább olyan kemény az élet, mint odafent. Úgy istenigazából most kezdek belerázódni, jó fél év után.

– Elfogadta a város, a szurkolótábor?
– Úgy érzem, igen. Év végén engem kért meg az önkormányzat, hogy ünnepélyesen kapcsoljam be a karácsonyi fényeket Sunderlandben. Ilyesmi nem mindenkinek jut osztályrészül.

– És ön elfogadta új szerepkörét a pálya közepén? Ön, aki első manchesteri idényében huszonkilenc gólt szerzett, és Andy Cole-lal a Premier League legveszélyesebb csatárkettősét alkotta?
– Már múlt nyáron, a világbajnokságon is irányító középpályást játszottam Trinidad és Tobago válogatottjában, tehát nem teljesen új a feladat. Persze olykor-olykor odaérek a kapu elé, de inkább a szervezés, a labda megtartása a feladatom.

– Ötvenkilenc válogatottság, huszonkilenc gól a mérlege nemzeti színekben, odahaza, a karibi világban legendának számít. Láthatjuk-e még, mondjuk, a kétezer-tízes dél-afrikai világbajnokságon?
– Az teljességgel ki van zárva! Különben már kétezeregyben lemondtam a válogatottságot, csak a németországi vb miatt tértem vissza. Egyetlen tornát vállaltam még el, nyáron lesz a Gól Kupa, amelyen néhány közép-amerikai ország csapata vesz részt. Aztán vége, már csak a klubfutball marad.

– Milyen kapusnak tartja Fülöp Mártont?
– Engem Mark Bosnichra emlékeztet. Amikor együtt futballoztunk az Aston Villában, Anglia legjobb kapusa volt, nem véletlen, hogy Peter Schmeichel távozása után a Manchester United is megvásárolta, s ott újból klubtársak lehettünk. Szóval, Márton legalább akkora tehetség, mint Bosnich volt, s mivel belőle hiányoznak azok a rossz tulajdonságok, amelyek Markot jellemezték, akár még többre is viheti.

Azzal órájára néz, s mi értünk a jelbeszédből. Megköszönjük a beszélgetést, a karibi szigetvilág valaha volt legnagyszerűbb labdarúgója pedig beszáll Audi Q7-es luxus terepjárójába, s eltűnik a sunderlandi éjszakában.