„A rúdugrás a múlté”

– Sok év kemény munkája után bírja még az edzéseket? – kérdeztük Vaszi Tündétől, aki a szombati idénynyitó versenyen nézőként volt jelen.
– Igen, és most különösen jól érzem magam, mert hosszú idő óta ez az első olyan év, amelyben panaszmentesen készülök. Egyelőre hetente csak ötször edzem, de a terhelés a tavaszi edzőtáborozások alatt nagyobb lesz. Örülök, hogy a télen megúsztam a sérüléseket.

– Eddig három ötkarikás versenyen indult, és mindegyiken nyolcadik lett.
– Úgy látszik, kibéreltem ezt a helyet.

– Tehát a sorozat folytatódhat?
– Remélem. Készülök rendületlenül, aztán majd meglátjuk, milyen lesz a mezőny. Olykor úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy nyugodtan gyakorolhassak, valóban abban a szellemben, amely szerint az olimpián a részvétel a fontos, máskor azonban azon jár az eszem, nem utazom el Pekingbe, ha nem lesz esélyem az újabb döntős helyezésre. A legtöbbet akarom kihozni magamból.

– A korábbi játékok előtt sem lehetett biztos benne, hogy olimpiai döntős lesz.
– Valóban, Atlantában a hatvannégy induló közül a negyvenkettedik eredmény volt az enyém, 673 centiméteres egyéni csúccsal mégis döntőbe jutottam. Sydneyben negyvenen rajtoltunk, ott a nevezési listán a harminckettedik helyen álltam, s úgy lettem nyolcadik, hogy előtte egész nyáron beteg voltam. Athénba sérülések sorozata után utaztam el, előzőleg az egész idényben rosszul ugrottam. Oda is majdnem a leggyengébb eredménnyel érkeztem meg.

– A három olimpia közül melyikre emlékszik vissza a legszívesebben?
– Az elsőre, hiszen kezdőként szerepeltem rajta jól, és problémák sem előzték meg a versenyt.

– Pedig Atlantában ki sem ugorhatta magát, hiszen a helyszínen nem jutott be a legjobb nyolc közé, így a döntőben meg kellett elégednie három kísérlettel. Csak utólag lépett egy hellyel előrébb, amikor doppingvétség miatt törölték a bolgár Iva Prandzseva eredményét.
– Mégis ez a legkedvesebb olimpiám, mert a másik kettőre az előzmények miatt rosszabb kedvvel utaztam el. A betegség és a sérülések miatt egyiken sem tudtam kihozni magamból azt, ami bennem volt.

– Mennyit változott a távolugrás az első olimpiája óta?
– Nagyon sokat. A kilencvenes évek közepén még jó néhány hét-tízet, hét-harmincat tudó lány volt. Atlantában a hatodik is hatszázkilencven centiig jutott el. Mostanában ekkora ugrások ritkábban születnek, a nagyok viszszavonultak, de most is hét méterhez közeli eredmény kell a jó helyezéshez. Egyre kevesebben vannak, akik csak az év egyetlen nagy viadalára készülnek, a többség végigversenyzi a szezont. Így most már az a fontosabb, hogy valaki egész idényen át egyenletes, jó teljesítményt nyújtson.

– Mi motiválja még?
– Például az, hogy bíznak bennem. Szerencsés vagyok, mert olyan klubot találtam, amely szavatolja a megfelelő hátteret ahhoz, hogy nyugodtan készülhessek fel Pekingre.

– Addig másfél év van hátra. Augusztusban Oszakában világbajnokságot rendeznek, két hónap múlva fedett pályás Európa-bajnokság lesz Birminghamben. Ezeken indul?
– Ennyivel tartozom az egyesületemnek, a Postás-Matávnak. Éppen ezért pénteken, a hazai nemzetközi viadalon már pályára is lépek. Hogy azt követően legközelebb hol indulok, még nem tudom, de a kontinensviadal előtt egy héttel Athénban biztosan versenyzek.

– Az utóbbi években télen főként rúddal ugrott, s abban a számban is jó eredményt, négyszáznegyven centimétert ért el. Az idén is megpróbálkozik vele?
– A rúdugrás a múlté, most már csak a távolra összpontosítok. Bizonyos kor után jobb, ha az ember nem aprózza el az erejét. A rúdugrás segítette a felkészülésemet, de amit igazán szerettem volna, nem tudtam ebben a számban megvalósítani. Lehet, hogy türelmetlen voltam, és mindig idő előtt visszatértem a távolugráshoz.