Raimo Helminen intézmény Tamperében. A 43 esztendős hokis szülővárosában, az Ilvesben kezdte harminc éve a pályafutását, és ott is fejezi majd be. Közben világbajnok, olimpiai ezüstérmes, válogatottsági csúcstartó, és még számos cím birtokosa lett – csodálatos pályafutás áll mögötte.
Raimo Helminen
Születési hely, idő: 1964. március 11., Tampere Magassága/súlya: 183 cm/88 kg Klubjai: Ilves Tampere (1982–85, 1987–88, 1996*–), New York Rangers (1985–86), Minnesota North Stars (1986–87), New Haven Nighthawks (1987), New York Islanders (1988–89), Springfield Indians (1988–89), Malmö IF (1989–1996) Mérlege a finn válogatottban: 330 mérkőzés, 52 gól, 154 gólpassz
Kiemelkedő eredményei: olimpiai ezüstérmes (1988), 2x olimpiai bronzérmes (1994, 1998), világbajnok (1995), 4x vb-ezüstérmes (1994, 1998, 1999, 2001), vb-bronzérmes (2000), válogatottsági világcsúcstartó, 6x olimpiai résztvevő
Raimo Helminen
Születési hely, idő: 1964. március 11., Tampere Magassága/súlya: 183 cm/88 kg Klubjai: Ilves Tampere (1982–85, 1987–88, 1996*–), New York Rangers (1985–86), Minnesota North Stars (1986–87), New Haven Nighthawks (1987), New York Islanders (1988–89), Springfield Indians (1988–89), Malmö IF (1989–1996) Mérlege a finn válogatottban: 330 mérkőzés, 52 gól, 154 gólpassz
Kiemelkedő eredményei: olimpiai ezüstérmes (1988), 2x olimpiai bronzérmes (1994, 1998), világbajnok (1995), 4x vb-ezüstérmes (1994, 1998, 1999, 2001), vb-bronzérmes (2000), válogatottsági világcsúcstartó, 6x olimpiai résztvevő
Remek helyzetfelismeréséről, kiváló ütemű, pontos passzairól és magabiztos védőmunkájáról lett híres Raimo Helminen a Kontinentális Kupa székesfehérvári döntőjében, a Junoszty Minszk elleni nyitómeccsen is. Emberelőnyben ő irányította a gárdát, néhány remek csel és egy jó átadás után gólt is lövetett csapattársával, Teemu Jaaskelainennel. Csapata azonban így is kikapott 3–2-re, így barátságosan, de azért kissé bosszúsan válaszolt kérdéseinkre.
– Számítottak rá, hogy ilyen nehéz dolguk lesz? – Persze, tudtuk, hogy kemény meccs lesz a Minszk elleni – mondta Raimo Helminen. – Kettő-kettő után így is a kezünkben volt a találkozó, de nem használtuk ki a lehetőségeinket, pedig számtalanszor voltunk emberelőnyben. Egyéni hibákat is elkövettünk, volt egy kis balszerencsénk is, a harmadik fehérorosz gól előtt például bottal húzták vissza a védőnket, úgy tudott kilépni a csatár. Kérdeztem utána a bírót, mégis mi volt ez, azt mondta, ő nem látott semmit... De hát ilyen a hoki.
– Eredetileg mit vártak saját maguktól? – A győzelem a célunk a tornán. Tudjuk mi is, hogy az Omszk a legnagyobb esélyes, de mindent meg fogunk tenni a sikerért.
– Gyenge emberelőny-kihasználás ide vagy oda, ön még majd negyvenhárom évesen is remekül mozgatja a csapatát. Ennyi idősen honnan merít motivációt az edzésekhez? – Egyszerű: imádom ezt a játékot, nagyon jó a jégen lenni, győzni pedig különösen remek érzés.
Danis Barna
Raimo Helminennek most a térdével és a hüvelykujjával vannak gondjai, de számára a játék szeretete mindennél fontosabb
– És fizikailag hogy bírja? Gondolom, ilyenkor már minden ütés, minden bodicsek jobban fáj. – Az biztos… Főleg az utolsó két évben voltak már gondjaim, kisebb-nagyobb sérülések jöttek, a térdem és a hüvelykujjam például most sem tökéletes. De minden fájdalmat megér, hogy a pályán lehetek.
– Akkor addig folytatja, amíg csak a szervezete engedi? – Korábban egyértelmű igennel feleltem volna, most már azt mondom, nem biztos. Attól is függ, hogy szerepel a csapat az idén. De még nem szándékozom befejezni a hokit.
– Az első NHL-idénye kiválóan sikerült, utána mi történt? Hogyhogy nem sikerült megragadnia a New York Rangersben? –Tudja, hogy megy ez Amerikában… Jött az új menedzsment, a csapatfőnök, Phil Esposito pedig lemondott rólam. Utána Minnesotában sem kaptam lehetőséget, úgyhogy hazamentem. A calgaryi olimpia után újra kivittek, de akkor megsérült egy ideg a hátamban. Rettenetes időszak volt, edzeni egyáltalán nem tudtam, játszani is alig, végül négy évig tartott, mire teljesen rendbe jöttem. Addigra pedig már Malmőben játszottam.
– Felépülése után már nem hívták Észak-Amerikába? – Vittek volna, de akkor már én nem mentem. Nem kínáltak éppen megtisztelő szerződéseket…
– Amikor 1984-ben az egész világ megismerte a nevét, gondolom, arról álmodozott, hogy fényes NHL-karriert fut be. Nem bánja, hogy végül nem sikerült? – Őszintén? Egy kicsit… Nagyon sok mindent elértem, igazán büszke lehetek a pályafutásomra, de emiatt mindig lesz bennem egy kis csalódottság. Az utóbbi években azonban már nem gondolok rá, ami elmúlt, elmúlt.
– Van személyes kedvence a rengeteg siker közül? – Talán a világbajnokság 1995-ből, egy aranyérem mégiscsak aranyérem. De mindegyik olimpia felejthetetlen élmény volt.
– Az Ilvesnek most nagyon fiatal a csapata, milyen a kapcsolata az ifjoncokkal? Tanítgatja őket, felnéznek önre? – Nyilván tisztelnek valamennyire, de nem mutatják különösebben. Persze, ha valaki jön hozzám, szívesen segítek neki mindenben, de alapjában véve az öltözőben nem számít, ki tizennyolc éves, ki negyvenhárom. Van persze súlya a szavamnak, a csapatkapitány mégiscsak én vagyok.
– Látta Steven Yzerman búcsúztatását a minap? Az ön neve is összeforrt már Tamperével, ahogyan az övé Detroittal. – Nálunk azért más a helyzet, Tampere arca nem én vagyok, esetleg talán az Ilvesé. Jó érzés, amikor hallom, hogy a gyerekek a hátam mögött mutatják a mamájuknak, nézd, anyu, ki megy ott, de az Ilves nagy múltú csapat, tele óriási egyéniségekkel. Én legfeljebb az egyik vagyok közülük.