„Hiszek a felemelkedésben”

Még delet sem harangoztak, az MLSZ elnökségi ülés még javában zajlott, amikor Várhidi Péter kilépett a futballszövetség székházának ajtaján. Igaz, néhány perc múlva vissza is tért, mint kiderült, csak a szomszédos közértbe ugrott ki egy pogácsáért. Amikor a kézfogás mellé a köszönésen kívül gratuláció is párosult, a szakember udvariasan elhárította a jókívánságokat, hozzátéve, hogy tudomása szerint csak a január végi elnökségi ülésen dől el, ki irányítja a válogatottat a jövőben.

Ehhez képest…

– Ismételten gratulálunk: bevettük, hogy nem tud semmiről.
– Ó, nehogy azt gondolják, be akartam önöket csapni, valóban nem tudtam, hogy a sajtótájékoztatón bejelentik a kinevezésemet – kezdte a lapunknak adott interjúját a megbízottból szövetségi kapitánnyá előlépő Várhidi Péter. – Az előzményekhez azért hozzátartozik, hogy szerda este tárgyaltam Kisteleki Istvánnal. Bár nem is nevezném tárgyalásnak, amolyan puhatolózó jellege volt a beszélgetésnek, arra volt jó, hogy tisztázzuk, ha úgy alakul, vállalnám-e a feladatot. Hogy tényleg nem előre megtervezett akcióról volt szó, jelzi: tizenkét óra huszonkét perckor hívtak fel a mobilomon, hogy fél egyre jöjjek le a földszinti nagyterembe.

– Azért csak sejtette, mi a vezérkar szándéka.
– Őszinte leszek: sejtettem. A Kanada elleni mérkőzésnek mindenütt jó visszhangja volt, ráadásul az elnök úr nyilatkozatai is arra utaltak, hogy az egy meccsből több lehet.

– Kiváló egészségi állapotnak örvendhet: nem elég, hogy a válogatott élére állt, ragaszkodott a tizenkilenc éven aluli együttes irányításához is.
– Márciusban még azon töprengtem, dolgozom-e még valaha edzőként, aztán áprilisban megkaptam az U18-as csapatot, majd átvettem az U17-est is, és nyárig az U20-as gárdát szintén én vezettem. Az U18-ból közben U19-es válogatott lett, azt vittem tovább, november tizenötödikén pedig én ülhettem le a nagyválogatott kispadjára. Mára mindössze két csapatom maradt, így azért könnyebb lesz a dolgom… A viccet félretéve, amikor szóba került, hogy kétezer-hétben én irányíthatom a felnőtteket, először azzal fordultam Kisteleki Istvánhoz: dolgozhatok-e a korosztályos együttessel is? Nem lesz ez sok, kérdezett vissza az elnök úr, mire közöltem: nem tudom, mi a sok, illetve mi a kevés, de ha éjjel kell edzeni, akkor éjjel edzünk majd.

– Egy percig sem hezitált, hogy igent mondjon-e?
– Mutassanak nekem egy embert, aki nemmel felelne erre a felkérésre. Edzőnek készültem ezerkilencszázkilencvenkettő óta, és aki egyszer belevág, az előbb-utóbb szeretne szövetségi kapitány lenni. Természetesen én is erről álmodoztam. Hezitálni alighanem akkor hezitáltam volna, ha időközben a Chelsea ugyancsak megkeres, de végül ez esetben is Roman Abramovics érdeklődését köszöntem volna meg…

– Kisteleki István úgy fogalmazott: az eredmények nem számítanak a következő naptári évben, a lényeg, hogy alakuljon ki az új válogatott gerince. Nyolc-tíz vereség belefér – jó lehet majd így dolgozni.
– Ugyan már! Ha lemegyek a térre focizni, ott ugyancsak fontos, hogy nyerjek, vagyis jövőre is győzni akarunk minden meccsen. Kívülről persze mást mutat a realitás, ám még véletlenül se higgyék, hogy belülről anynyira könnyű átélni a kudarcokat. Ettől függetlenül igaz: a csapatnak, amely három-négy esztendő múlva lehet ütőképes, kétezer-hétben kell letenni az alapjait.

– Legközelebb a februári ciprusi torna előtt hirdet keretet. Lesz meglepetés?
– Szerintem akkor sikerült sokakat megdöbbentem, amikor a Kanada elleni találkozó előtt bejelentettem, kikre számítok. Még egyszer nehéz lenne… A múltkori keret az alap, de egy-két idősebb, külföldön szereplő labdarúgóra még kíváncsi vagyok. Ugyanakkor azt is jelzem: kizárólag arra a futballistára van szükségem, aki, ha hazajön, nem azon rágódik, hogy miután visszatér kenyéradójához, játszik-e. A magyar válogatott öltözőjébe mostantól csak azt teheti be a lábát, aki száz százalékig képes erre a csapatra koncentrálni, aki hozzáállásával bizonyítja, hogy méltó a címeres mez viselésére. Hogy ezt példával támasszam alá: Bodnár Lászlónak alig akadt ismerőse a legutóbbi összetartás alkalmával, Végh Zoltán mellett mégis ő volt az, aki leginkább felkarolta a fiatalokat. Ilyen emberek kellenek!

– Kisteleki Istvánt idézzük megint: „Az egy meccsből egy év lett, az egy évből lehet tíz év is”.
– Amikor az Újpesttel aranyérmesek lettünk, már fordulókkal a bajnokság vége előtt gratuláltak nekem, olyan simának tűnt az ügy, mire én rávágtam: csakis a soron következő feladat érdekel. Most tehát semmi más nem foglalkoztat, mint a ciprusi viadal.

– Jó érzés, hogy immár nem megbízott, hanem szövetségi kapitányként nyilatkozik?
– A titulusok sosem izgattak. Ami viszont izgat, az a labdarúgásunk jövője. Meglehet, ha ezt elolvassák, furán tekintenek majd rám, de – sokakkal ellentétben – én hiszek a felemelkedésben. Eddig is teljes szívemből a magyar futballért dolgoztam, és ez ezután is így lesz. Ha mást nem, ezt megígérhetem.