Újra eltelt egy esztendő jelentős előrelépés nélkül

A július 28-i Vác–Paks mérkőzéssel kezdődött az idény. A nyári szünet után 1500, a magyar focira kiéhezett szurkoló gyűlt össze a váci stadionban, és nézte végig, ahogy a két újonc közül a kevésbé lagymatagul játszó Paks nyer. S bár ez előtt mintegy hat évig nem rendeztek egyetlen élvonalbeli mérkőzést sem Vácott, a drukkereket a legkevésbé sem kavarta fel a nyitány. A hangulatos Duna-parti város lakói az élvonalbeli meccs helyett azon a nyári estén a víkendházakat és a péntek esti szalonnasütést választották, bizonyítva, a magyar futball iránt egyre szerényebb az érdeklődés. A találkozó pedig előrevetítette: felesleges abban reménykedni, hogy a bajnokság színvonala magasabb lesz, mint a korábbiaké.

Így kezdődött tehát az őszi idény. Lehangolóan, másodosztályt idéző színvonallal, szegényes körítéssel és (a paksiakat leszámítva) a stadionból szomorkásan hazaballagó szurkolókkal.


Ez a találkozó megadta a Borsodi Liga alaphangját; a mérkőzések zöme a közepes nívó alatt maradt, ráadásul nem egy olyan találkozó volt, amelyet kínszenvedés volt végigülni – és nemcsak a munkáját végző újságírónak, hanem a pénzét és idejét nem sajnáló, a stadionokba tapsolni, szórakozni érkező szurkolónak is.

Hogy ezzel együtt milyen volt a mostani ősz?

Maradjunk annyiban, egy „fradinyival” gyengébb, mint a többi. Egyet ugyanis klubszimpátiától függetlenül leszögezhetünk: a Ferencváros kizárása egyértelműen rontott a színvonalon. A mérkőzések pedig összességében se jobbak, se rosszabbak nem voltak, mint amihez az elmúlt években hozzászoktunk, a kirívóan gyenge mérkőzések (például Pécs–Győr 0–0) mellett akadtak lüktető játékot hozó találkozók is (talán a legjobb: Diósgyőr–Győr 4–3), de a csapatok zöme a mecscsek többségén bizony nem mutatott semmi különöset.

De ne legyünk ennyire szigorúak, és próbáljuk meg optimistán nézni a bajnokságot. Így még azt is mondhatjuk, hogy a magyar a világ egyik legsokrétűbb bajnoksága. Téma ugyanis ezúttal is volt bőven. Sopronban a klubtulajdonos egy szezon alatt kétszer ültette le ugyanazt az edzőt a kispadra, a bajnokság elején néhány hétig mindenki a szegény váci futballistákat sajnálta, akik némi pluszfizetésért a két edzés között a futószalag mellett álldogáltak, vagy éppen ételhordóval a kezükben a környékbeli nyugdíjasok lakásai között rohangáltak, de az is szót érdemel, hogy a zalaegerszegi keretben akadtak játékosok, akik a mérkőzés előtti napon az edzőtáborban a házirendre fittyet hányva legurítottak néhány sört.

Érdekes sztorikban tehát most sem volt hiány, csak hát leggyakrabban éppen a lényeg, a futball szorult háttérbe.

S hogy mi emelte az őszi évad színvonalát? Például az, hogy a Zalaegerszeg az első kilenc mérkőzéséből nyolcat megnyert, az MTK csikócsapata egyre nagyobb figyelmet követelt magának, a Diósgyőr a téli szünet előtt remekül hajrázott, és a góllövőlistát vezető Bajzát Péter 17 forduló alatt szerzett 11 gólja sem számít rossz teljesítménynek.

Hogy ez elég-e vagy kevés, döntse el mindenki maga. De a biztonság kedvéért újévkor kívánjunk magunknak valamivel jobb tavaszt…