„Érdekelne a feladat”

– Melyik mese tetszett jobban: a Piroska és a farkas vagy a Jancsi és Juliska?
– Nem értem, mire gondol… – csodálkozott Aldo Dolcetti.

– Azt beszélik, gyerekkönyveket olvasott, hogy megtanulja a nyelvünket.
– Ez valóban így volt, legutóbb például az Iciri-picirit forgattam, de ebben nincs semmi kivetnivaló. Aki el akar sajátítani egy nyelvet, annak kicsit gyermekké kell válnia: olyan ez a helyzet, mint amikor egy újszülött ismerkedik az első szavakkal.

– Most, hogy visszatért Olaszországba, a magyar nyelvtanulás is abbamaradt?
– Amikor csak alkalmam adódik, igyekszem használni, ami másfél év alatt rám ragadt. Néhány hete Firenzében például összefutottam Drávucz Rita vízilabdázóval, és bár ő remekül beszél olaszul, mégis arra kértem, inkább magyarul társalogjunk. Ám néha bosszant, hogy még mindig nem tartok ott, ahol enynyi idő után elvárnám magamtól.

Imádja a történelmet, és büszke 1956-ra

– Lelkesedése valóban csodálatra méltó, de árulja el, miért van szüksége arra, hogy magyarul tudjon?
– Másfél éve külföldiként, idegenként érkeztem Magyarországra, ennek megfelelő alázattal és nyitottsággal. Kezdettől fogva fontosnak tartottam, hogy megértsem az engem befogadó magyar nép szokásait, problémáit, kultúráját. Talán furcsa, amit mondok, de ez idő alatt kialakult bennem egyfajta szenvedélyes vonzalom az ország iránt.

– Tart még ez a szerelem?
– Hogyne! Képzelje, mostanában folyton az István, a király rockoperát hallgatom, de nemrég megnéztem a Szabadság, szerelem című filmet is, és őszintén mondom, nagy hatással volt rám. Az utóbbi időben különösen Magyarország történelme érdekel, ott voltam például Firenzében a Budapest 1956 című könyv bemutatóján, és vettem is egy példányt Sebestyén Viktor művének olasz kiadásából. Őszinte kíváncsisággal olvasom, és erre személyes indokom is van: fontos jelnek érzem, hogy éppen október huszonharmadikán születtem, tíz évvel a magyar forradalom kitörése után.

– Amúgy mivel tölti a napjait?
– Igyekszem minél több olasz csapathoz ellátogatni, tanulmányozom az edzésmódszereiket, továbbképzem magam, és persze, amikor tehetem, meccsekre is kimegyek. Eddig a Juventusnál, a Fiorentinánál, az Empolinál, a Livornónál és a Bresciánál jártam, de szeretnék még sok együtteshez eljutni. Ilyenkor mindig elbeszélgetek a csapat edzőjével, aki felvázolja tapasztalatait, szakmai meglátásait, majd mindezek után megnézem, hogy a tréning során az illető miként alkalmazza az elmondottakat.

Didier Deschamps edzésein ő a vendég

– Ezek szerint most igazi szabad madár?
– Azért nem teljesen, hiszen a Juventus hivatalos televíziós csatornájánál vállaltam egy kisebb munkát. Heti két napot a csapat mellett töltök Torinóban, és ez idő alatt szakkommentátorként igyekszem elmagyarázni a nézőknek, mi zajlik éppen az edzéseken. Ez nekem is hasznos, hiszen megismerhetem Didier Deschamps módszereit, testközelből láthatom azt a nyitott, párbeszédre épülő stílust, amelyet játékosaival szemben képvisel, és amelynek köszönhetően mindig pontosan tudja, melyik futballistának mi jár a fejében.

– Mi a célja az összegyűjtött szakmai tapasztalatokkal? Netán könyvet készül írni?
– Tudja, aki szert tesz bizonyos tudásra, az kicsit féltékeny is lesz rá. Elsősorban tehát magam igyekszem majd hasznosítani ezeket az információkat, bízom benne, hogy előbb-utóbb az alkalom is megadatik erre. Jelenleg várom az adódó lehetőséget, és mielőtt megkérdezné: a terveimben nincsenek földrajzi határok, nem csak Olaszországban, Magyarországon is szívesen dolgoznék. Ami pedig a könyvírást illeti, nem is olyan rossz ötlet. Lehet, hogy papírra vetem a Honvédnál eltöltött másfél év emlékeit.

– Miről szólna az a könyv?
– Azokról az emberekről, nőkről és férfiakról, akiket megismertem, és akiket örökre a szívembe zártam. A klubról, amely már most nagyon hiányzik, a kedves emlékekről, a nosztalgikus hangulatú az öregfiúkmecscsekről – szóval, témában nem lenne hiány.

– És hogyan végződne? Csak azt ne mondja, hogy hepienddel!
– Nem fontos, miként történt a Honvéddal a szakítás. Én mindvégig két lábbal a földön álltam, tudtam, hogy rengeteg munka vár még a csapatra, a klub azonban más utat választott. Sajnálom, hogy így történt, de hangsúlyozom, ez már nem lényeges.

– Rossz nyelvek szerint a futballisták sem álltak ki egyöntetűen ön mellett. Állítólag akadtak közülük, akik a megbuktatására játszottak…
– Hozzám is eljutottak a pletykák, de nem is akarok ilyet feltételezni a volt labdarúgóimról. Ismerem őket, kizártnak tartom, hogy ez megtörtént volna. Ha mégis így volt, az nagy csalódás lenne számomra.

– A zűrös ügyek hallatán felmerül a kérdés: miért látja ezt az időszakot mindezek ellenére oly pozitívan?
– Elégedett lehetek, hiszen – még ha ez nem is derült ki mindig – a csapatnak kialakult egyfajta stílusa, amely leginkább a ritmikus és agresszív játékon alapult, és amely egyébként megfelel a korszerű irányzatoknak is. Valljuk be, a Honvéd játékosállománya nem jobb a közepesnél, és éppen ezért nagy szó, hogy csapategységben alkalmanként felülmúltunk nálunk erősebb együtteseket is. Az ősszel valamiért nem sikerült az előző évad teljesítményét nyújtani, és ezért elsősorban a szurkolókat sajnálom.

– Hallott arról, hogy egy-két rajongója jellegzetes Dolcetti-szakállkát növesztett, hogy így fejezze ki a tiszteletét?
– Nem tudtam róla, de büszke vagyok, ha ez tényleg így van. Egy dolog nagyon bánt a szurkolókkal kapcsolatban, mégpedig az, hogy nem tettem értük eleget. Az előző szezonban még akadtak nagyszerű pillanatok, de az ősszel már nemigen fordult elő ilyen, és szép lassan az emberek is elmaradoztak. Erre szomorú visszagondolni, hiszen én magam is Honvéd-szurkolónak érzem magam.

– Márpedig egy Honvéd-szurkolónak mostanában nem sok oka van az örömre…
– Rendszeresen nézem az interneten az eredményeket, és látom, hogyan szerepel a csapat. De nem könnyű nekem erről őszintén beszélni… Az elmúlt időszak kudarcait látva esetleg mégis lehet némi okom az elégedettségre a korábbi eredményekkel kapcsolatban.

Együtt énekelt a szurkolókkal

– Hányszor járt Magyarországon, amióta távozott a Honvédtól?
– Csupán egyszer. Székesfehérvárott ott ültem a lelátón a Magyarország–Kanada válogatott meccsen. A lefújás után egy vonaton utaztam Budapestre jó néhány Debrecen-, Diósgyőr- és Fradi-szurkolóval, és remekül éreztük magunkat: kiváló hangulatban beszélgettük és énekeltük végig az utat.

– Ha ennyire sokan elfogadják, talán nem ok nélkül vetődött fel a neve a válogatott kispadjával kapcsolatban…
– Én is hallottam ilyen véleményt, s érdekelne a feladat. Elkezdtem kidolgozni az elképzeléseimet, hogy ne érjen váratlanul az esetleges felkérés, bár hangsúlyozom, még semmi konkrét nem történt az ügyben. Kisteleki István MLSZ-elnök pontosan ismeri a gondolataimat a magyar futballról, és azt is tudja, hogy – ha szabad ilyet mondanom – a szurkolók becsülnek engem.