Nyert a szerencsésebb csapat

Az ötvenes évek végét és a hatvanas évek elejét idézte tizenöt perccel a kezdés előtt, majd 16 órakor a váci stadion. Fájó, hogy egyik időpontban sem a pályán zajló események repítettek vissza bennünket az időben mintegy fél évszázadnyit...

A nyitányt megelőzően a létesítmény kandelábere felől egyetlen luxnyi fény sem áradt a játéktér felé – nem áramkimaradás, a koldusszegény „magyarfutball” legcsóróbb klubjánál nyilvánvalóan a spórolás indokolja a megszorítást. S a szürke díszletekről, kulisszákról Gothár Péter klasszikus mozija, A megáll az idő jutott az eszünkbe. Kevéssel utóbb viszont Puskás Ferencről, a pénteken elhunyt, világszerte tisztelt futball-legendáról a már fényárban úszó arénában – csakúgy, mint az ország valamennyi stadionjában – emlékeztek meg.

Milyen volt maga a játék? A váci szurkolóknak látványában és mozgalmasságában kevés örömet hozott. Selymes Tibornak, a Sopronban kvázi folytonosan a kirúgás félelme mellett dolgozó edzőnek még kevesebbet, a félidő hajrájában a legaktívabb hazai játékos, Kulcsár Tamás révén megszerezte a vezetést a Vác. Nem kívánjuk túlmisztifikálni a történteket, de csupán az első félidő eseményeit figyelembe véve az idén sokadszorra tehettük fel a kérdést a szünetben (alapvetően önmagunknak): miért és menynyiben is nevezhetők profiknak a Sopron labdarúgói?

Tempósabban folytatta a mérkőzést a Sopron, és így az egyenlítő gól sem érkezett váratlanul. Annál inkább Páles Tamás finoman szólva is kompenzációszagú kiállítása, amivel két percen belül újból azonos létszámban gyötörték egymást az idő múlásával látványosan elfáradó, pótmegoldásként a soknál is többször szabálytalankodó felek. A Sopron meglehetősen potyaízű találatával letudta a délutáni fellépést, átadta a területet a becsületesen harcoló, ám a képzettségbeli hiányosságok miatt ziccereit elrontó Vácnak, amely a látottak alapján rászolgált volna az egyik pontra.

---- M ---- &