A Sevcsenko-mezek bűvölete

A Kijevbe érkező ember első „élménye” az, hogy itt bizony vagy kimaradt az iskolai tantervekből az angol nyelv oktatása, vagy mindenki ellógta az órákat. A fiatalabb korosztályban ugyan akad egy-egy különc „imperialista”, de a többség csak a fejét csóválja, ha meghallja az angol szót. A harminc felettieknél pedig már nem is érdemes erőlködni: ennél a generációnál bármelyik világnyelv ismeretével pontosan annyit lehet elérni, mint mondjuk a szuahéliével – az egyszerűség kedvéért megteszi hát a magyar is a kézzel-lábbal mutogatás kísérőnyelveként.

Pedig kérdés lenne bőven.

Tekintve, hogy a város lakosai közül tízből kilenc garantáltan Dinamo-szurkolónak vallja magát, adja magát a közös téma: Farkas Balázs. A kijevi sztárcsapat 18 éves – egyszeres magyar válogatott – támadója már kétszer pályára lépett a felnőttek mérkőzésein, így joggal feltételeznénk, hogy a neve nem cseng teljesen ismeretlenül a helyiek számára.

„Farkas, Farkas… – vakarja a fejét egy „eredeti” Arsenal-melegítőben korzózó fiatal. – Nem ugrik be, kicsoda. De miért kíváncsi erre?” – kérdez viszsza, és amikor kiderül, hogy Budapestről érkeztem, homlokát ráncolva a társához fordul: „Hol is van Budapest? Az Törökország, ugye?”

Ezen a ponton újabb gyanú fogalmazódik meg az ukrán közoktatással kapcsolatban, nevezetesen, hogy az angol mellett a földrajzórák is fakultatív jelleggel látogathatók. Emberünk valószínűleg nem élt a lehetőséggel, mindenesetre büszkén mutatja a – ki tudja, honnan szerzett – rendőrigazolványát: „Ezzel ingyen utazhatok a metrón” – magyarázza lelkesen.

És ha már szóba került a metró: a Budapesten is forgalomban lévő, ismerős orosz szerelvények egyikén követtem el azt a hibát, hogy egy drukkerkinézetű utast megszólítva és a szokásos köröket lefutva („Beszél angolul?” „Nem.” „Futball?” „Igen.” „Dinamo?” „Naná!” „Farkas?” „Tessék?”) bedobtam Andrij Sevcsenko nevét.

Az ukrán félisten említése olyan hatást váltott ki, amelyre nem voltam felkészülve: a harmincas úr – a Chelsea-csatár nevét sűrűn a mondandójába szőve – hosszú és lelkes elemzésbe kezdett az ukrán labdarúgás főbb kérdéseiről. Persze ukránul. Az érthetetlen szózuhatag elől csupán az jelentette a menekvést, hogy a metró megérkezett a célállomásra.

Mindenesetre a bőbeszédű futballrajongó beszámolójában nem véletlenül került elő újra és újra ugyanaz a név.

Noha Andrij Sevcsenko, a Dinamo korábbi nagyszerű támadója már idestova hét éve – 1999-ben – hátat fordított az ukrán fővárosnak, és Milánóba költözött, a körülötte kialakult kultusz talán erősebb, mint valaha. A reklámokban rendszeresen felbukkan az immár Londonban futballozó csatár arca, és a nevével fémjelzett mezek ma is az ajándékboltok leginkább kelendő árui közé tartoznak. Ami pedig külön érdekesség: a leggyakrabban nem Chelsea- vagy Milan-dressz hátoldalán virít Sevcsenko neve, hanem a Dinamo hivatalos szerelésén, sőt mi több, még színválaszték is van a lassan egy évtizeddel ezelőtt „lelépő” sztár kijevi trikóiból.

Seva – egyelőre – nagyobb népszerűségnek örvend, mint Farkas Balázs, ám ez a tény önmagában nem jelent súlyos kritikát a fiatal magyar számára. A válogatottban a Kanada elleni mérkőzésen bemutatkozó tehetség tisztában van azzal, hogy hosszú út vezet még addig, amíg az emberek sorban állnak a Dinamo-shopban a Farkas névvel ellátott mezért, bögréért vagy sörnyitóért, de még addig is, amíg az említett termékek egyáltalán a polcokra kerülnek.

„Tudom, hogy a szurkolók szeretetét nem lehet egyik pillanatról a másikra elnyerni, ahhoz idő kell, és mindenekelőtt jó teljesítmény – mondta kijevi találkozásunkkor Farkas Balázs. – Ott van például a lett Maris Verpakovskis esete, aki az utóbbi időben nem fér be a csapatba, mégis rajonganak érte, hiszen ismerik. Én eddig kétszer álltam be csereként, ez még kevés ahhoz, hogy a drukkerek szívébe belopjam magam.”

Tapasztalva, hogy a kijeviek mennyire imádják a futballt, gyorsan eljöhet az a pillanat, amikor tele lesznek a boltok a Farkas feliratú mezekkel.