„Én aztán nem mondtam le!”

– Állítólag csütörtökön nehéz lett volna önnél csalódottabb embert találni Magyarországon.
– Az nem jó kifejezés, hogy csalódott voltam – reagált Détári Lajos. – Talán az a helyes megfogalmazás, hogy végtelenül csalódott voltam. Az elnökségi ülés előtt nem gondoltam volna, hogy így alakulnak a dolgok. Bozsik Péter lemondása akkora meglepetést okozott, hogy azt elmondani sem tudom. Azt hittem, a végsőkig harcolunk majd…

– A máltai vereséget követő kritikák után sem jutott eszébe, hogy nem lesz folytatás?
– Támadtak minket becsülettel, de nincs ezzel semmi gond, a Málta elleni kudarcot nem lehet megmagyarázni. Később azt kérték tőlünk, vázoljuk a jövőképet, szerintünk milyen úton kell elindulni ahhoz, hogy végre előrelépjen a magyar labdarúgás. Úgy érzem, tisztességes tervvel álltunk elő, éppen ezért ért hideg zuhanyként, hogy az elnökség ezt nem fogadta el. Egyébként addig a percig, amíg ez ki nem derült, csendben ültem, ám akkor felugrottam. Lehet, hogy nem értettük meg egymást? – fordultam a tagokhoz. Igaz, nem is vártam választ a kérdésre, mert nyilvánvaló volt, hogy nem. Megdöbbenéssel fogadtam az elnökség reakcióját, főleg azután, hogy egy hete még hatéves programról beszéltünk az MLSZ-ben. Nem tagadom, szinte biztos voltam benne, hogy kettőezer-tizenkettőig a Bozsik, Détári kettős vezeti majd a válogatottat.

– Az elnökség egyik tagja, Fekete Miklós úgy nyilatkozott lapunkban: rendkívül szimpatikus volt számára Détári Lajos elemzése, kár, hogy Bozsik Péter lemondása után hangzott el. Most már aligha titok, milyen jövőképet vázolt fel.
– Remélem, Péter nem haragszik meg, ha utólag elmondom… Két variáció volt egy témára, és az egyik drasztikusabb, mint a másik. A keményebb így szól: aki játszott Málta ellen, azt el kell felejteni, és fiatalokkal kell feltölteni a keretet. A másik pedig: nézzük meg, kik azok, akik a Máltán leszereplők közül még a nemzeti együttes hasznára lehetnek, és melléjük kell beépíteni a tehetségesnek vélt ifjoncokat. Ezenkívül kialakítottuk volna a tizenkilenc és húszéves labdarúgókból álló B-válogatottat, azzal az elképzeléssel, hogy legalább kéthetente három napig együtt készülhessünk, rendszeresen meccseket játszszunk, alkalmanként túrázzunk. Két-három éven belül ebből a társaságból több ember csatlakozhatott volna a legjobbakhoz. Ehhez persze türelemre és időre lett volna szükség, azonban úgy fest, a magyar fociban mindkettő hiánycikk…

– Bozsik Péter kijelentette, a következő összetartás során szívesen a szemébe nézett volna néhány futballistának. Nyilván ön is.
– Ami a kapitányt illeti, leszögezném: nagy erénynek tartom, hogy a sajtón keresztül sohasem támadta a játékosokat, a problémákat házon belül beszéltük meg. Most is könnyű lett volna azzal védeni magunkat, hogy bocs, de Máltán nem mi léptünk pályára, vigyék el azok a balhét, akik kikaptak az amatőröktől. Csakhogy ez nem a mi stílusunk. Aki ismer, tudja, játékospárti voltam, vagyok és leszek, ám azt én sem tagadom, a legközelebbi találkozó alkalmával leültem volna egy-két játékossal, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba.

– Említene neveket?
– Nem. Azt viszont leírhatja, hogy nagyot csalódtam egyesekben. Én is futballoztam, tisztában vagyok azzal, lehet gyengén játszani, pontatlanul passzolni, rosszul helyezkedni, de ennél azért többet vártam. A hangulat amúgy remek volt a csapatnál, sajnálom, hogy ez az eredményekben nem mutatkozott meg. Megjegyzem, ha nyerünk Máltán, akkor – ismerve a viszonyokat – most minden szép és jó lenne, a Kanada elleni barátságos találkozóval mosolyogva lezártuk volna az évet. Az évet így is lezárjuk, de nem mosolyogva.

– Utólag megbánta, hogy hét hónapja belecsapott Kisteleki István tenyerébe?
– Dehogy bántam! Bármikor belecsapnék újra. A magyar válogatott kispadjára leülni óriási megtiszteltetés. Hiába tartják bűn rossznak a futballunkat, én abban nőttem fel, és sohasem feledem, mennyit köszönhetek a sportágnak. Amit kaptam, azt igyekszem visszaadni.

– Kérdés, a jövőben lesz-e erre módja...
– Én aztán nem mondtam le! Sőt Péternek is azt javasoltam, hogy ne mondjon le. A történethez hozzátartozik, engem előbb kért fel a szövetség, mint Pétert, tudomásom szerint én már egy héttel korábban megállapodtam Kisteleki Istvánnal. Amikor megegyeztünk, azt kérte tőlem, hogy szövetségi edzőként segítsem a később kijelölendő kapitányt, vagyis akkor még nem tudtam, hogy Bozsik Péter társa leszek. Ha együtt jöttünk volna, akkor természetesen együtt is megyünk, de az imént elmondottak ismeretében nem éreztem úgy, hogy nekem is távoznom kell. Engem továbbra is szerződés köt a szövetséghez, ha minden igaz, jövő hét elején tárgyalunk majd a folytatásról.

– Tudni, a novemberi, Kanada elleni meccsen akár ön is irányíthatja a válogatottat – megbízott kapitányként.
– Mondtam már: a magyar válogatott kispadjára leülni óriási megtiszteltetés. Hogy megbízott, ideiglenes, netán kinevezett kapitányként, az ez esetben szinte mindegy. ---- D ---- E