Évtizedes a felelősség

„Rossz volt szembesülni vele, hogy a magyar válogatott nem tudott mit kezdeni a törökkel, s az eredményre pillantva sem gyűlt örömkönny a szemembe – sóhajtotta nyitányként Valére Billen, az Újpest belga szakvezetője. – Nem kell elbujdosni, mert kikaptunk a jobbtól. Tudniillik ennyi történt. A vendégek futballistái nem tartoznak a világklaszszisok kategóriájába, nem képviselnek brazil vagy argentin nívót, de a törökök a labdarúgás minden szegmensében előttünk járnak, s pillanatnyilag a nemzeti együttesük is piacképesebb, markánsabb portéka – amit tökéletesen igazolt a szombat esti találkozó.”

A belga szakember az összecsapás kapcsán a középpályás fölény megszerzésére és ebből következően a labdabirtoklás fontosságára hegyezte ki mondandóját.
„Az első félidőben nyilvánvalóan a török válogatott akarata érvényesült a középpályán, ami maga után vonta azt is, hogy ekkor elenyésző százalékban volt a magyaroknál a labda. A rövid passzos futballt a területet jól leszűkítő, s ezáltal mindanhová idejében odaérő vendégjátékosokkal szemben nem sikerült alkalmazni, borzasztó hamar elvesztette a labdát a magyar csapat, s megpróbálkozott ugyan a harcmodorváltással, átállt az ívelésekre, csakhogy Torghelle Sándor reménytelen harcot folytatott a számbeli és fizikai fölényben lévő védőkkel szemben. A szünet után negyedórán át agilisabban, koncentráltabban játszott a magyar válogatott, jobban megbecsülte a labdát, helyzetet azonban nem sikerült kialakítania, a törökök pedig az idő múlásával egyre inkább nyeregben érezték magát. A kapitány nyilván kitalált egy taktikát, de ennek megvalósításához az kell, hogy a csapatánál legyen a labda... Sajnos így hiábavaló arra várni, hogy a szurkolók visszatérnek a lelátóra.”

Mi hiányzott a pontszerzéshez vagy a csodával egyenértékű győzelemhez?
„Évtizednyi munka. A magyaroknak jó játékosaik vannak, ha nem így lenne, nem kellenének azoknak a külföldi együtteseknek, amelyek ragaszkodnak hozzájuk. Csakhogy más klubcsapatban és más a válogatottban futballozni. Eltérő a stílus, más az edzői követelmény, s a társak sem ugyanazok, nem ugyanolyanok, mint akikkel az év nagy részében együtt dolgoznak. Szombat este a válogatott nem találta a választ a törökök feltétlenül agresszív és kétségtelenül eredményes stílusára, pedig menet közben a hadrendjét is variálta. Csakhogy hiányzott a tényleges, kollektív taktikai rugalmasság, az ehhez kellő erő, kreativitás, ami a gyerek- és ifikori képzés minőségét illetően ijesztő visszajelzésként szolgált. Bozsik Péter nem mindenható: kapitányként ő az első a hierarchiában – és mégis az utolsó a sorban: ő nem nevel, csak válogat, abból, amit mi, klubedzők kínálunk. Jelen állás szerint tízből nyolc esetben a törökök nyernék a párharcot. Nagymértékben rajtunk, edzőkön múlik, hogy idővel javul-e majd a helyzet. A klubokban dolgozó szakembereknek a válogatott mérkőzései tükröt tartanak. Kérdés: bele tudunk-e nézni?”