Török induló: harsány bevonulás Budapestre

Már messziről hallatszott, hogy különleges társaság érkezik a Ferihegyi repülőtér parkolójába. A sofőrök tiszta erőből nyomták a dudát, az autók ablakaiban piros-fehér zászlók lobogtak, a hangfalakból török zene ordított, a legtöbb sötét hajú, fiatal srác pedig piros félholdas mezben feszített.

„Te, papa, kik ezek az őrültek?” – bökte oldalba egy várakozó nénike a mellette álló urát, amint meglátta a Ferihegyi repülőtér 2B terminálja elé hangos dudaszóval begördülő kocsikat.

Ha másért nem, a fanatizmusuk miatt irigyelhetjük őket. A Magyarországon élő törökök is megőrülnek a fociért, és ezt csütörtök délben harsányan hozták a magyarok tudomására.

Ami a két népben közös: sem a magyarnak, sem a hétköznapi gondokkal küszködő török szurkolóknak sincs sok pénze, az otthon élők csak ritkán tehetik meg, hogy elkísérjék a válogatottat a külföldi mérkőzésekre (ezúttal is csupán néhány drukker érkezett repülővel), ám szinte minden országban népes török kolónia él. A Ferihegyre érkező szurkolók legtöbbje ismerősként köszöntötte a várakozókat, boldogan csaptak egymás tenyerébe, egy puszi jobbról, egy puszi balról, ezzel is igazolva, hogy a török összetartó nép.

A magyarországi vendégmunkások között egyébként volt olyan, aki szabadnapot vett ki, hogy csütörtök délben ott lehessen a repülőtéren, de akadt olyan is, aki jelezte főnökének, halaszthatatlan tennivalója akadt, és az ebédszünet könnyen hosszabbra nyúlhat a megszokottnál.

Az előtérben aztán csak gyülekeztek a török mezbe és zászlóba öltözött, illetve burkolózott szurkolók, és még az is megtudta, hogy hamarosan a válogatottjukat szállító gép száll le Ferihegyen, aki nem akarta. A fanatikusok az ajtó előtt egyre jobban belemelegedtek a szurkolásba, csak úgy zengett a török dallamoktól a terem, az ajtó mögül kilépő – amúgy mit sem sejtő – utasok pedig mosolyogva néztek egymásra: na, ez a tömeg aligha az ő tiszteletükre gyűlt öszsze.

Negyedórával az isztambuli járat landolását követően aztán megjelent az első játékos a kijáróban, a török tábor pedig nyomban megrohamozta. Az elegáns öltönyben feszítő Rüstü Recber meglehetősen komornak tűnt, ugyan pózolt egyet-kettőt a szurkolók fényképezőgépei előtt, az újságírói kérdésekre azonban már esze ágában sem volt válaszolni (igaz, könnyen lehet, hogy nem is hallotta őket, hiszen fejhallgatóval a fülén ballagott...).

A többiek szép lassan szállingóztak, a sor elején a mosolygós Fatih Terimmel, aki a szerdai, ideges hangulatú isztambuli sajtótájékoztató után ezúttal jókedvűen válaszolgatott a török tévések kérdéseire. A kapitány a szurkolóktól kapott virággal a kezében adta az interjút, majd néhány perc múlva már ő is lehajtott fejjel ballagott a kijárat felé. A játékosok eközben már felültek a buszra, a szurkolók pedig olyan gyorsan eltűntek, hogy az ember azt hitte, csak álmodta a néhány perccel korábbi bazári hangulatot.

A terminál előtt végül egy hoppon maradt aláírásvadász elkeseredetten kérdezte meg az egyik minibusz sofőrjét: nem tudja véletlenül, hol lakik majd a török csapat, hátha ott több sikerrel jár. A százötven éves gyászba fordult történelmi múltra célozva azonban tömör választ kapott: „Remélhetőleg, nem a budai Várban...” ---- H ---- U