A türelem diadala

„Mindig tökéletes formában vagyok. Ez a világbajnoki meccs nagyon fontos a számomra, abszolút készen állok a harcra”.
Ezek a szavak Vlagyimir Kramnyiktól származnak, aki ezek szerint felettébb magabiztosan várta a szombati rajtot az elisztai címegyesítő világbajnoki döntőn. A klasszikus sakk orosz világbajnokának minden oka megvolt az optimizmusra, gerincbetegségéből felépülve maga mögött hagyta azt a rossz periódust, melynek következtében erősen visszaesett a nemzetközi ranglistán. Hogy nem a levegőbe beszélt, mi sem bizonyítja jobban: a finálét megelőzően megnyerte a dortmundi szupertornát.

Persze a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) világbajnoki címét birtokló Veszelin Topalov sem ijedt nyúlként érkezett a Kalmük Köztársaságba. A bolgár nagymester azért visszafogottabb volt, reményét fejezte ki, hogy izgalmas partikat válthat majd riválisával.
Érdekesség, hogy a csütörtöki látványos megnyitót követően pénteken rögtön szünnapot tartottak, és csak szombaton vágtak neki a 12 partiból álló küzdelemsorozatnak.

A sorsoláson kiderült, hogy a nyitó partiban Kramnyik vezetheti a világos bábukat. Ennek önmagában tulajdonképpen semmi jelentősége, mert mindketten hat-hat alkalommal kezdhetnek majd. Igen ám, de sokszor előfordult, hogy a hasonló téttel bíró viadalokon gyorsan remire adják az első összecsapást a feszültség oldása miatt, és ezért az egyik fél eggyel többször kényszerül eljátszani a másodhúzó szerepét.

Ezúttal nem így történt. Azt mondjuk, túlzás lenne állítani, hogy fejetlenül egymásnak rontottak, de azért látszott, hogy szeretnék kijátszani a partit. Óvatosan indult a játék, ám aztán Topalov a rá jellemző stílusra váltott, azaz nem nyugodott bele a langyos lépegetésbe, hanem megindult a világos tábor felé. Gyalogot áldozott, s közben beszorította az ellenséges királyt. A maratoni, hat és fél óra hosszúságú találkozón azonban nem ütött át a támadás, Kramnyik sikeresen védekezett, és miután Topalov hibázott, az orosz érvényesítette anyagi előnyét.