„Már csak múlt a válogatottság”

– Amikor csörgettem a telefonját, a szaggatott búgás helyett lágy zene hallatszott. Az itthoni idegőrlő hónapok után ennyire átvette már a dánok nyugodt életstílusát?
– Más itt az élet, az biztos – ismerte el Takács Ákos. – Úgy érzem, jól döntöttem, amikor elfogadtam a Vejle ajánlatát, hiszen itt valóban nem kell semmi miatt idegeskednem. Amíg otthon néha már azon törtem a fejem, hogy abbahagyom a futballt, és keresek magamnak valami munkát, itt letisztult a kép, és örülök, hogy a dán élvonalban futballozhatok.

– Komolyan mondja, hogy a visszavonuláson gondolkodott?!
– Miután a Ferencvárosnál hosszú hónapokig nem kaptam pénzt, a családomat csak kölcsönökből tudtam eltartani, a számlák pedig halmozódtak, valóban elgondolkodtam rajta, jobb lenne valami biztos állást keresni.

– És milyen az új csapata? Eddig győzelmek nem segíthették a beilleszkedését...
– Ne is mondja. Ügyes, hajtós kis csapatunk van, s a játékosokkal nincs semmi probléma, az eddigi mérkőzéseinken általában mi irányítottuk a játékot, rengeteg ziccert dolgoztunk ki, csak hihetetlen balszerencsénk volt. Elkeserítő ez a helyzet, de tudom, előbb-utóbb fordul a kocka, és jönnek majd az eredmények. Ettől függetlenül nincs miért szégyenkeznünk. A srácok elfogadtak, ami, úgy gondolom, valamelyest az eddig nyújtott játékomnak is köszönhető. Igaz, ötször játszottam, és mindannyiszor kikaptunk, de nélkülem sem ment jobban: kilenc meccs után még nincs pontunk...

– Viszont, azt mondja, az ön teljesítményével elégedettek.
– Örömmel mondhatom, hogy rám eddig senki nem panaszkodott. Az edzőnk a védelem jobb oldalán játszat, ráérzett arra, hogy mélységből is fel tudok zárkózni a támadásokhoz. Mind az öt mérkőzést végigjátszottam, a dán szurkolók mostanság elkezdték skandálni a nevemet, és a találkozók után rendre külön megtapsolnak. Érzem, bíznak bennem, és tudják, hogy egy volt magyar válogatott játékosról van szó.

– Jól hallottam? Volt válogatott játékost mondott?
– Igen. Hiszen az voltam, vagy nem? Na, a viccet félretéve, ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy mostanában nem különösebben számítok Bozsik Péter meghívójára. Nem tettem le teljesen róla, ám tisztában vagyok vele, hogy az én a posztomon olyanok szerepelnek, akik erősebb csapatban futballoznak, mint én. Fehér Csabi az Eindhoven, míg Bodnár Laci a Salzburg játékosa, és hát valljuk be, a Vejle nem tartozik az elitklubok közé. Érthető, hogy a kapitány nem engem hív meg a válogatottba. Úgyhogy nekem most már csak múlt a válogatottság.

– Milyen a dániai élet? Felesége és kisfia is ott van már?
– Igen, szerencsére már mindketten itt vannak velem. A klub Vejle belvárosában bérel számunkra lakást. Egyébként errefelé az emberek rendkívül segítőkészek. Ez a csapatunkra is igaz. Amióta itt vagyok, az edzéseken a játékosok még egyszer sem szólalkoztak össze, és a mérkőzéseken is csak két olyan eset volt, amikor a csapatkapitányunk leteremtette egy-egy társamat. Úgyhogy élvezzük ennek a pici kikötővárosnak a hangulatát.

– Délutánonként, edzés után talán még le is sétál a partra, és horgászbottal a kezében üldögél a mólón?
– Azt azért nem. De beletrafált, mert éppen valamelyik nap voltunk hajókiránduláson a csapattal. A kapitánytól mindenki kapott horgászbotot, és versenyeztünk, ki mennyi halat tud fogni. Én, annak ellenére, hogy csak úgy kapkodtam ki egymás után a halakat, a középmezőnyben végeztem. A csapaton belüli hangulattal eddig sem volt gond, de ez a kis kiruccanás még jobban összehozott minket. Igen remélem, hogy ennek most már a pályán is meg lesz az eredménye. ----