Puskás Öcsiről áradoznak

A szél fia

Brazília még mindig nemzeti gyászként éli meg azt a percet. 1950. július 16., világbajnoki négyes döntő a Maracanában. A házigazda braziloknak a döntetlen is elegendő az aranyéremhez, ám az óra 1:1-es állásnál a 77. percre fordul. Az apró uruguayi szélső, Alcides Ghiggia a felezővonalnál lerázza magáról Bigodét, szabadon nyargal a kapu felé, majd a tizenhatoson belülről, éles szögből Barbosa kapus és a bal kapufa között a hálóba lő. A Maracana 200 ezer nézője hosszú másodpercekig döbbenten hallgat – Rióban Uruguay a világbajnok! Alcides Ghiggia, becenevén „a szél fia”, decemberben tölti be a 80. életévét. Uruguayban él fiatal feleségével, de a díj átvételére Monte-Carlóba utazott.

– Gyakran gondol arra a brazilok elleni gólra?
– Ha nem akarnék visszagondolni rá, akkor sem tudnám ezt megtenni, olyan gyakran idéztetik fel velem – mondta Ghiggia.

– Elárulja, mi volt a világbajnoki cím jutalma?
– Persze: négyezerötszáz dollárt kaptunk fejenként. Tudom, a mai fülnek ez nevetséges összeg. A Penarol legendásnak számító 1949-es együttesében, amelyben olyan futballisták játszottak, mint Schiaffino, Hohberg, Varela és Spencer, hétszáz dollár volt a havi fizetésünk.

– Pedig az a Penarol akkor minden létező címet megnyert.
– A világbajnok válogatott is arra a csapatra épült, és én éppen egy honfitársuknak, a magyar Hirsch Imrének köszönhetem életem legnagyobb lehetőségét. Ő volt a Penarol edzője, két válogatott szélsőt mellőzve nekem szavazott bizalmat.

– A pénz miatt jött 1953-ban Európába, a Romához?
– Nem. Egy Penarol–Nacional rangadón verekedtünk, és eltiltottak egy évre, ám ez Olaszországra nem volt érvényes. Játszani akartam. Nem is bántam meg. Remek meccseken játszhattam, pazar futballistákat ismerhettem meg, de Alfredo Di Stéfano és a magyar Puskás Ferenc volt a legnagyobb. A nagyapám olasz volt, könnyen megkaptam az állampolgárságot, válogatott is lettem.

– Mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy a Maracanában csak három ember tudott elcsendesíteni kétszázezer brazilt: a pápa, Frank Sinatra és én.

– Az uruguayi futball ugyanúgy keresi régi önmagát, mint a magyar. Önöknél mi a baj?
– Elsősorban az, hogy a tehetségeket már gyerekként elviszik Európába, de idegen környezetben csak kevesen válnak jó játékossá. Ráadásul nálunk is túlságosan védekező taktikával, egy vagy két csatárral játszanak a csapatok, és ez sokakat untat. Több mint tizenöt éve nem is járok meccsre. Ha jól belegondolok, a szélsők nélküli világban már nem találnám a helyemet, mi több, nem is lenne rám szükség… ----
Eredeti lengyel neve Raymond Kopaszewski. Egy angol lap a futball Napóleonjának nevezte 1958-ban: világbajnoki bronzérmes lett, a Reallal spanyol bajnokságot és BEK-et nyert, az év végén pedig átvehette az Aranylabdát. A 75 éves Kopa is megkapta a Golden Foot-díjat.

– Mit jelent a díj önnek?
– Nagyon fontos, de ez nem csupán az én személyem elismerése – mondta Raymond Kopa. – Egy korosztály nagy tekintélyt vívott ki a francia futballnak az ötvenes és hatvanas években, amelynek sok tagja példakép.

– Önnek volt példaképe?
– Igen, Puskás Ferenc. Amikor a Reimsszel megnyertük a bajnokságot 1953-ban, az volt a jutalmunk, hogy elvittek minket Londonba az angol–magyarra. Még most is hátborzongató emlék az a meccs, a magyarok – és Puskás – tökéletesen játszottak.

– Később találkozott is vele, együtt játszottak a Realban.
– Ne is mondja! Úgy éreztem, egy isten szállt le közénk. Egy éve már Madridban játszottam, amikor megérkezett, és a spanyol újságírók azt mondták, túl van a zeniten. Én erre azt hajtogattam, hogy várják ki a végét. Kisvártatva Puskás formába is lendült, és több riporter tőlem kért elnézést, igazam volt.

– Mivel tölti az idejét?
– Pihenek, s ha meghívnak valahova, elmegyek, és beszélek a régi időkről. Minden rendben van, csak a leukémiában elhunyt kisfiam hiányzik még mindig, negyvenhárom év után is nagyon-nagyon… ---- Ha találkozunk, mindig meglepődöm, milyen alacsony. Mert bizony a pályán óriásnak tűnt. Zico, azaz Arthur Antunes Coimbra 88 válogatottsága alkalmával 66 gólt szerzett – ami már-már Just Fontaine-i termelékenység – , három világbajnokságon vezette a brazil válogatottat, igaz, nem az aranyéremre, de akkor is… A World Soccer 1983-ban a földkerekség legjobb labdarúgójának választotta meg a Fenerbahce jelenlegi edzőjét, aki egy rövid ideig még Brazília sportminisztere is volt!

– Mit szól hozzá, hogy például azzal az Alcides Edgardo Ghiggiával ül most egy asztalnál, aki ötvenhat évvel ezelőtt egész Brazíliát gyászba borította?
– Hűha, hát akkor én még nem is éltem, csak három évvel később születtem meg… Mindenesetre hihetetlen, hogy ekkora futball-legendák körében én is otthagyhatom a lábnyomomat a Grimaldi Forum sétányán.

– Az imént az egyik török újságíró – némiképp ünneprontó módon – az olasz futballbotrányról kérdezte. Mit szól ehhez?
– Mármint a botrányhoz? Ne várjon tőlem valamiféle dörgedelmet, hiszen évekig a kenyéradó gazdáim voltak az olaszok, konkrétan az Udinese. Az a véleményem, hogy manapság akkora a – pénzben is kifejezhető – tét a sporteseményeken, hogy szinte törvényszerűen merül fel a csalás gondolata. De senki se higgye, hogy itt olasz specifikumról van szó, sőt még csak nem is futballsajátosságról. Nézzék meg az atlétikát, a kerékpársportot, mennyi ott is a csalás. Csak nem az eredményeket bundázzák meg, hanem doppingolnak. Az mennyivel szebb?

– Semennyivel. És mit szólt a brazil válogatott játékához a világbajnokságon?
– Éppen eléggé el voltam foglalva a japán csapat játékával, elhihetik… Amilyen szerencsénk volt, éppen ellenünk játszott a legjobban Brazília. De nem is volna gáláns dolog, ha én most minősíteném a brazil válogatott játékát. Még azt mondanák, kívülről könnyű okosnak lenni. Azt azért, gondolom, kitalálták, hogy én valamivel több csatárral játszottam volna… Pedig nem is vagyok hetven-nyolcvan éves, mint a körülöttem ülő le-gendák…

---- Azt mondta Illario, a népszerű olasz televíziós, amikor az esti programot egyeztettük, hogy a Golden Foot-díj gálavacsoráján inkább ne olvassam fel Puskás Ferencné üzenetét. Nem akarja, hogy szomorú legyen a hangulat. Beszéljünk inkább valami vidámról, arról, hogy mekkora játékos is volt Puskás Ferenc.

Értelek – mondtam neki –, de ettől még nagyon nehéz napokat él át a Puskás házaspár Budapesten. Persze egyszerűbb tapsolni és a régmúlt sikerekről áradozni, jelen helyzetben azonban ezt mégis hamisnak, tisztességtelennek érezném.

Rendben, beszélgessünk – mondtam –, de engem ezzel, a nyilvánosságnak és a díj alapítóinak szánt üzenettel küldött el Öcsi bácsi felesége: „Fogadják szívélyes üdvözletemet mindannyian, különösen a barátaink, akik aggódnak a férjem egészségéért. Jóllehet, nagyon szeretem Monte-Carlót, kérem értsék meg a döntésemet: mellette maradok. Puskás Ferencet önök jól ismerik, mint a valaha élt egyik legjobb futballistát, s a szerencsésebbek úgy is, mint a huszadik század egyik legcsodálatosabb személyiségét, s higgyék el, ezekben a nehéz napokban az önök folyamatos szeretete és lelkesedése ad nekem erőt. Köszönöm, hogy nem felejtették el Puskás Ferencet, a mi Öcsinket, aki ugyancsak nagyon boldog és hálás lenne, hogy megkaphatja ezt a nagy presztízsű díjat, amely jelzi, hogy a futballvilág még mindig jól emlékszik arra, amit a pályán és azon kívül tett.”

Ne csináljunk úgy, mintha az, akit ünneplünk, aki miatt mindez zajlik, nem lenne halálos beteg. Ha a Budáról hozott üzenet elhangzott, akkor természetesen úgy is beszélgethetünk Puskás Ferencről, mint az évszázad góllövőjéről – kértem a szervezőket. S ha már Illario megkérdezte a pódiumon, miért állítom a könyvemben, hogy Puskás a futball valaha élt legjobbja, hát elmondtam neki, és az estély résztvevőinek: azért ő a legjobb, mert a tények tanúsága szerint a gólszerzéshez, amely a labdarúgásban a legfontosabb, ő értett a legjobban.

Puskás szerezte a történelemben a legtöbb válogatott gólt, 84-et, noha az emigráció kettévágta válogatott karrierjét. Több mint 500 bajnoki gólt lőtt a Honvédban és a Realban összesen, négyszer (!) volt gólkirály ott is, itt is, pedig a vetélytársai a világ legjobbjai voltak. Egyetlen BEK-döntőn négy gólt lőtt 1960-ban, két év múlva hármat, a Világkupa-döntőn kettőt, a világbajnoki döntőn és az olimpiai döntőn is betalált – megdönthetetlen rekordok. Mindenféle tornákon, kupákon, jótékonysági meccseken további száz és száz gól, egész pályafutása során nagyjából ezer tétmeccsen több mint ezer gól. Tulajdonképpen mindenütt tartani tudta, sőt túlszárnyalta a meccsenkénti egygólos átlagot, ami a legnagyobbaknak is csak egy-egy bajnokság, egy-egy torna erejéig sikerül. Neki nem volt probléma minden meccsen gólt lőni, függetlenül attól, hogy éppen a Baráti Hadseregek Tornáján, a főiskolai világbajnokságon, az olimpián, a BEK-ben, vagy a Real–Barcelona rangadókon szerepelt.

Hát ezért Puskás Ferenc a legnagyobb. Meg azért, mert az a túláradó szeretet, amellyel a világsztárok jókívánságaikat küldték neki, önmagáért beszél. ---- Just Fontaine meghívottként vett részt a Golden Foot-gálán – teljes joggal, mert ha valakiről, akkor a 73 éves, a marokkói Marrákesben született legendáról bizonyosan elmondható, hogy aranyból van a lába. Az egy világbajnokságon szerzett gólok számát tekintve szinte megdönthetetlen világcsúcs birtokosa: az 1958-as svédországi vb-n hat meccsen tizenháromszor vette be az ellenfél hálóját, 21 válogatottsága alkalmával 30 gólt rúgott Franciaország ellenlábasainak. S ki tudja, mennyi lehetett volna az a harminc, ha…

– …ha huszonhat évesen nem törik el a bokám, s nem forr öszsze rosszul a csont. A jobb lábamat a mai napig sem tudom rendesen behajlítani – szemléltette leguggolva a manapság Toulouse- ban élő, remek kedélyállapotú gólzsák. – Még játszottam aztán a válogatottban, nemcsak a Reims-ben – ahová akkor igazoltam, amikor Raymond Kopa barátom elment a Realhoz –, de már semmi sem volt olyan, mint régen…

– Játszott valaha Puskás Ferenc ellen?
– Nemcsak ellene, még vele is! Roger Piantoni búcsúmeccsén. Már túl voltunk a negyvenedik életévünkön, az ellenfél a Reims volt, nem akárkik. Vén fejjel hat nullára megvertük őket! Puskás csodálatos futballista volt, senkihez sem hasonlítható.

– A magyarok ellen játszott?
– 1956. október hetedikén, Párizsban kettő egyre kikaptunk, az egyik magyar gólt Kocsis Sándor szerezte. (A másikat Machos Ferenc – a szerk.) Fenomenális csapat volt, még akkor, romjaiban is. Nemsokára kitört a forradalom, széthullott a válogatottjuk.

– A harmadik évezred labdarúgásáról mi a véleménye?
– Ez nem futball. A világbajnokságon is szinte minden csapat egyetlen csatárral játszott…